ARANY JÁNOS

...

Arany János lakóháza Nagykőrösön
Estók János: Boldog békeidők. Új képes történelem.
Magyar Könyvklub-Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 15. oldal.

„Hej, Nagykőrös híres város”
"Élete hatvanöt évéből csupán kilencet töltött Nagykőrösön, mégis költészete legtermékenyebb időszaka volt ez. Tanárkodása mellett közel száz verset írt itt, közöttük legszebb balladáit. A kétszáz esztendeje született Arany János ..."

***

Arany János Nagykőrösön

Születésének 175. évfordulójára 

Nemzetünk koszorús költője, a magyar irodalom ékessége, Arany János 175 évvel ezelőtt,

1817. március 2-án született Nagyszalontán. Életének jelentős hányadát töltötte Nagykőrösön, a „salétromos Kánaánban", s ezért is az Arany János kultuszát híven ápoló Arany János

Múzeum és Társaság különös kötelességének tartja az ünnepi megemlékezést.

Arany János Nagyszalontán torzoban maradt tanítói, lelkészi s nótáriusi hivatása

Vagvkőrösön egészült ki, s itt teljesedett ki költészete. A szabadságharc bukása után

ólleh et megtorlást nem szenvedett, ám nem kívánt az önkényuralom hivatalnoka lenni,

inkább a tanítást választotta. Gesztre ment, a szomszédos faluba, a Tisza-kastélyba,

ihol a kedves, fiatal gróf, Domoko s szellemi épülésén fáradozott. Innen hívták Nagy -

kőrösre 1851 októberében. Kétszer is jött invitálás a Duna-Tisz a köze jeles református városából, mert először a terhes fáradság és erőn felüli költségek riasztották a

kimozdulást, viszont a második levélben a körösi egyháztanács már biztosította családja számára a költözködé s költségeit, s fél évre ingyen lakást is rendelkezésükre bocsátott.

N em az anyagi előnyök vonzották Nagykőrösre Arany Jánost. Ez lelki beállítottságától

messze állt. Nem is a református egyház nimbusza késztette gondolkodóra. A körösi iskola,

s elsősorban is a már ott tartózkodó híres tanárok, mint Mentovich Ferenc, Jánosi Ferenc, s a

nagyenyedi kollégium híres tanárának reményteljes fia. Szász Károly. Egy szellemi közösség,

a nemzeti szellemiség erjedő központjává kezdett válni Nagykőrös, s ez arra késztette Arany

Jánost, hogy a távoli, de Pesthez mégis közel eső városba menjen, s vállalja a tanítással járó

fáradságot, gyötrődést.

Arany lelkivilágára a iehangoltság, reménytelenség nyomta rá bélyegét. Ezt az állapotot,

érzelmi válságot lehet magyarázni a nemzeti önállóságunk széttiprásávaí, a németesítés újabb

térhódításával, s kedves lelki barátja, Petőfi Sándor elvesztésével. Mégis, egyéniségét az a

politikai helyzet árnyékolta be, amelyet az önkényuralom teremtett, s költészetét hátráltatta.

Mit szóljon, miről énekeljen a költő ilyen zavaros, nemzetpróbáló időben?

Arany költői pályája éppen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kirobbanása előtt

kezdődött. Az Elveszett alkotmányt 1845-ben írta, s 1847-ben nyert pályadíjat a Toldival,

amely megalapozta költői hírnevét s hivatását, a nemzet koszorús költőjévé avatta, Petőfi

Sándor barátságával ékesítve. A költői siker útja egyre szélesedett, amikor a szabadságharc

bukása hideg csendet hozott, s az amúgy is érzékeny lelki beállítottságú Aranyra nyomasztóan hatott. Nem véletlenül írta ekkor: 

„Letészem a lantot. Nyugodjék.

Ne várjon senki tőlem dalt.

N em az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjúsága!" 

A vers 1850-ben íródott, s Arany János borúlátását nemcsak ez a költemény fejezte ki. A

reménytelenség érzetét, a helyi kilátástalanságot legjobban talán a Reményem című versében

fogalmazta meg a költő:

Kis hajó az én reményem,

Sem árboca, sem kormánya;

Csapkod a hullám keményen

Gyönge sajkám veti-hányja.

Messze a kék part mögöttem.

Földe a kopár valónak,

Honnan el-ki száműzötten

Fut reményem, e kis csónak.

El hát, a bizonytalanba!

Merre szél hajt és hab ingat:

Érzem, enyhül fájdalmam, ha

Szél és hullám karja ringat.

...

El, el a bizonytalanba!

Rengj, hajóm, szabad hullámon.

És ne tudjam, így rohanva,

Meddig halál, meddig álom!

Szintén 1850-et írunk, amikor e költemény megszületett. Ekkor még teljes a kilátástalanság

érzete Aranyban, mint írja: „Lelkem a tenger hajósa; Retteg újabb kikötőtül; Ho l tövis közt

nincsen rózsa; S pusztában virány nem zöldül." Még távoli a nagykőrösi invitáció, s amikor

megérkezik, ez a „rettegés" az „újabb kikötőtül " érzés uralkodik el rajta. S mégis, a

tanártársak barátin hívó szava arra a belátásra bírja őt, hogy szekérre pakolja családját és

minden vagyonát, s nekivágjon az Alföld sík rengetegének, hogy megérkezzen a Duna-Tisz a

közi homok és salétrom világába, Nagykőrösre.

A nagykőrösiek egészen más mentalitásúak, mint azt megélhette Nagyszalontán és

környékén Arany János. A homokbuckák nemcsak a szél kedvére kiszolgáltatott elemi

anyagot jelentették, de termékeny földet is, ahol a gabona ugyanúgy megterem, mint az édes

. gyümölcs, a zamatos bor s a kerti zöldségek. A salétrom kétségtelen, a lakóházak legnagyobb

ellenségének számított, ám az a városnak egy bizonyos időben, a török hódoltság korában

kincset jelentett. A töröknek tonnaszámra szállították, s többek között ezért is megmaradhatott Nagykőrös egységben, népe kereshette a boldogulást, ami sikerrel is kecsegtetett.

Kialakult a mezőváros erős társadalma: a tehetős parasztgazdák, a kisnemesek önkormányzata. Ezt az autonómiát erősítette a református vallás, amely a maga demokratizmusával,

puritánságával fogta egybe a mezővárosi közösséget. Viszonylagos önállóságát tekintélyes

kisnemeseinek, a cívisek vagyoni erejének, protestáns egységének köszönhetően megoltalmazhatta Nagykőrös a XVIII. században, a „második jobbágyság" korszakában is. Élet a

homokon, élet a cudar világban, sarcoló török és magyar katonák, hatalmukat visszaszerezni

akaró földesurak korában, bizony, keménnyé tették a nagykőrösi népet, ugyanakkor a

helybéli kisnemesség - mely jószerivel a Neme s Tanácsot alkotta - a rendi kiváltságok

birtokában, úrivá, rangossá, távolságot tartóvá tette a várost. A köznép nem becsülte sokra az

elme kisugárzását, a „nadrágos embör " közömbös volt számára. Az úri réteg pedig élte a

maga világát, a tanárember nem soknak számított, s a költőt talán meg sem látták. A

református egyház szellemisége is ezt a zárkózottságot tükrözi. Mégis az egész városnak

kellett összefogni ahhoz, hogy a gimnázium mellett tanítóképző induljon be 1836-ban, s az

önkényuralom korában az iskola megőrizze autonómiáját, amely a nemzeti kultúra

fellegvárává emelkedett a németesítő politikával szemben. Tehát az egyháztanács, a

consistorium meghívta a koszorús költőt, s ebben nagy érdem illeti meg a már itt lévő tudós

tanártársakat.

Arany János, aki szegény családból származott, a boldogulás egyik útját, a létbiztonságot

a vagyoni felemelkedésben látta, itt, Nagykőrösön csalódni kényszerült. Az aprólékos

kisgazda szelleme uralkodott benne, amikor földet kívánt vásárolni. Mindjárt szorozni-osztani kezdett, s gondolkodni azon, jobban tenné, ha gyermekkora színhelyén, szülővárosában, az örök visszavágyódás szimbólumává vált Nagyszalontán jutna földbirtokhoz.

Panaszkodott is eleget kedves barátjának, Tomp a Mihálynak, mint tette azt 1853 márciusában: „Hogy professzornak híttalak, az csak viccz volt... N e jőj biz ide barátom, még a

fiadnak is hagyd végrendeletbe, hogy ő se jöjjön. Nem mondom, hogy az emberek

rosszabbak, mint máshol, nem mondom, hogy ezer meg ezer ember tengődik silányabb

helyzetben: de részint a fent említett körülmények (ti. Török János szerkesztő Pesten

jártában zaklatta őt), részint a mindennapi szükséglet is, kabátos embernél, nehezen pótoló

jövedelem nagyon parlag kilátást nyújt egy családnak a jövőre. Valamit félre tenni, merő

lehetetlenség, vagy ha az ember koplalva, szájától a falatot elszakítva, egy-két garast

meggazdálkodhatnék is: mi haszna? Birtokot ugyan itt szerezni nem fog, lévén egy holoacska

föld 3-400 pforint. Tehát az embernek, míg bírja a dolgot, s vagy alólról, vagy felülről jövő

véletlen meg nem fosztja kenyerétől, addig 600 forint, miből csak 200-at ád szállásért, tüzelőért: azontúl »nagy a világ: kolduljatok«, mint a »scot ballada zengi«." E kedélyállapota

alig különbözött kedves és becsült tanártársáétól, Szabó Károlyétól, aki mindvégig a

drágaságra panaszkodott leveleiben, s meg is ragadta az alkalmat, nogy hatévi tartózkodás

után Erdélybe költözzön, hivatásának megfelelőbb munkahelyre.

Arany János Ercsey sógorának küldözgette a költeményei kiadásából származó forintokat, hogy ő fektesse be birtokba, gazdaságba. De hát Arany messze volt, Arany nem volt

sem gazda, sem közgazda, így hát szalontai „latifunduma" sok hasznot nem hajthatott

számára.

Arany János erősen küszködött az egzisztenciális lét kilátástalanságával. Helyben nem

tudott, s nem is volt kedve beilleszkedni. Tagja volt az úrikaszinónak, de ritkán járt oda.

Fárasztották a családi összejárások a helyi méltóságokkal, nem szerette a „penzum"-szerű

vizitációkat, a formaságot. Még 1856-ban is arról írt sógorának, hogy a „zajos összejöveteleket pedig azt tudod, soha nem szerettem". Viszont annál inkább feloldódott családja.

Felesége és Juliska leánya jó barátságba került néhány helyi jeles famíliával, mint a Gubody

és Beretvás családdal. Arany egy levelében meg is írja, nogy mikor Tompa látogatásából

visszaérkeztek Gömörből, akkor valóságos örömkönny csillogott felesége szemében, mert

újra hazaérkeztek, ide Nagykőrösre.

Arany János becsülettel helytállt az iskolában. Gondosan felkészült az órákra. Ma is

csodálhatjuk az alapos órajegyzeteit. Tanította az auktorokat, görög, latin nyelvet, a magyar

irodalmat. Mellette az iskola ügyes-bajos dolgaival is foglalkozott (pl. csengőjavíttatás), s

mint egykori lelkiismeretes nótárius, a közösség dolgaival. A tanítás viszont fárasztotta; a

heti 16 óra, s minden két hétben a „lélekölő correctura", azaz „valami 120-140 darab

ficzamodott észjárású dolgozatot minden két hétben az utolsó betűig átnézni, az utolsó

accentusig kijavítani nem is oly mulatságos dolog, s ha egyre másra 1/4 órát számítok is

darabjára (ami bőven felmegy), mégis 25-30 órámat veszi igénybe, mihez a leczkeórákat

hozzáadva a mi magamnak marad, bizony pihenésre is elkél" - írja Tompának 1858-ban.

Aranynak terhes volt tehát az iskolai munka, s ezért megérthető, hogy miért nem akart

elmozdulni Nagykőrösről, ha máshová hívták tanítani. Először szülővárosa kereste meg, s

1854-ben kiváló alkalom lett volna számára visszamenni Nagyszalontára. Oda , ahová

1852-ben is vágyódott, mint írta: „mindenütt jó de mégis legjobb otthon; és én mostis inkább

szeretnék fás kertembe vagy hozzátok, mint az itteni fel- és algymnasiumban sétálgatni s

ismeretlen quantitásoknál visitákat adni". Ezért is - mármint a tanítás miatt -, de az egyéb

mellékes munkák (papi szolgálat) miatt sem ment haza Nagyszalontára. Kecskemétre

1856-ban hívták tanítani, de akkor többek között az a kifogása volt, hogy az ottani

főgimnázium nyilvánossági joga eléggé bizonytalan. Tehát továbbra is maradt Kőrösön, s

még 1857-ben is erre az álláspontra helyezkedett, pedig akkor magas fizetésért hívták Pestre,

de ismételten csak tanítani. O nem vállalkozott mar újabb tanári lenetőségekre, hiszen kapott

volna a debreceni ajánlaton, amikor 1858-ban a híres kollégiumba, régi iskolájába szerették

volna tanárnak. De ő egyszerűen csak azt jelentette ki: „csepp kedvem sincs cseberből

vederbe szállni, vagy eben gubát cserélni. E határozatom mellett most is állok... mivel lenne

jobb dolgom ott, mint itt? ... Aztán meg mi erkölcsi felelősséggel jár az, nem Debreczenben,

hanem Kőrösön tanítani a magyar nyelvet? S mivel az magyarabb vidék, mint ez?"

Aranynak mégis nagy oka volt a Kőrösön maradásra. Nem tekintve most az említett

megélhetési gondokat, a tanítás nyűgét, szűkebb környezete volt rá hatással, helyben

gyökereztetve Aranyt. A tudós társak felvidították. Különösen szerette Szilágyi Sándor

bohóságát. De nemcsak felvidították, hanem szellemi oázist nyújtottak Arany János

számára. Szilágyi, Salamon Ferenc történészbeállítottsága a nemzeti história felé vonzották a

költő figyelmét, akárcsak Szabó Károly klasszikus fordításai, s a latin kultúrában való

jártassága.

Az első nagykőrösi esztendők költészetét nem virágoztatták. Aranyban állandóan

visszatérő gondolat a költészet értelmetlensége, a végletekig menve, az élet kilátástalansága.

1852-ben így ír: „De ki electrizál fel bennünket apatniankból! Én szinte veszem észre, hogy

napról napra stupidusabb leszek; néha csak bámúlok, mint a júh, a nélkül, hogy valamit

gondolnék, s úgy szeretnék elalunni, sokáig: örökre", majd 1853-ban hasonlóképpen, Lévay

Józsefnek: „Hogy a lapokban ritkán látod költeményeimet: ez előtted szokott dolog lehetne;

én másszor sem írtam sokat; bár a fizetésem ellen most panaszom nincsen... De a lyrából egy

kissé már kinőttem, kivénültem, mondvacsinált érzelmet nem tudok pengetni: eposnak pedig

tárgy kell, olyan tárgy, minek költőisége az embert mintegy megüsse, átvillanyozza, mert e

nélkül egy jóravaló ballada sem születik... a lyra kedély mozzanatot kíván, úgy az elbeszélő 

költemény is azt, azon kis különbséggel hogy lyrában csak egy kell: a belső állapot, eposban

kettő: a külső tárgy a belsővel egybehangzásban aczél és kova." Versei kiadása dolgában

többször megfordult Pesten, s az ottani tapasztalatok is riasztották az érzékeny lelkületű

költőt. Szintén 1853-ban írja Tompa Minály barátjának, hogy Pesten csupán néhány

„irodalmi szegénylegény lézeng", „Visszatérnek a külföldet külsőségekben is idegen

szellemben majmoló iskolák; a nyelv csinosodik azaz romlik, érdem lesz a magyar szavakba

németül s francziául, bűn egy magyar kifejezést használni csupán azért, mert a nép is él vele:

tehát pórias, durva és nyers. Visszatérünk a bombászatokhoz, a cziffra ürességhez... " Még

ez évben kikelt Tompának írott levelében a dicstelen behódolás ellen, a szerkesztőket

marasztalva el, akik „pedig azt kívánják, hogy dúdoljunk derűre borúra, minden héten

hatot", holott az ő lírája „nagyon hangtalan madár". Különösen Török János szerkesztő

viselkedése háborította fel: „Közelebb Pesten, a Komlóban, rám mász Törö k János

szorongatja a karomat válltól könyékig, teszi a szépet, megbámul elöl is, hátul is, üdvözli

bennem a nem tom miféle csillagot, orrát az enyémhez nyomja, szájával a fülemet leharapja

stb. mi sül ki belőle? Felelet: egy felhívás: írjak az Igazmondó naptárba egy verset, mely

magába foglalja Nagy Lajos tetteit, kormányzatát a fényes kornak teljes hű rajzát, aztán

vonatkoztatva a mostani viszonyokra, fejtse ki, hogy a magyarnak nincs oka jövője iránt

kishitűvé lenni; a nemzet nagyságát nem országok terjedelme, hanem erkölcsi ereje,

miveltsége teszi. Ez a feladat... "

Arany felháborodása teljesen érthető. Nag y Lajos idegen származású királyt méltatni úgy,

hogy az Ferenc Józsefre, a szabadságharc vérbefojtójára, az aradi gyilkosságok fő felelősére

vonatkoztatható legyen, mint nemzeti dicsőségünk? Az nem lehetett! Minden bizonnyal a

szabadságharc elbukása keltette fel érdeklődését a nagy magyar nemzeti király, Mátyás, s

egyáltalán, a törökverő Hunyadi iránt. A pesti provokáció, s nem utolsósorban az 1853-ban

ide került Szilágyi Sándor történész, s a Hunyadi oklevéltár rendezője és publikálója, Szabó

Károly (ő 1854-ben jött') munkásságának is köszönhető, hogy Arany János költészetének

kirobbanó műfaja Nagykőrösön a ballada. Mégpedig az a nemzeti ballada, amely éppen a

XV. században a Hunyadi-kor dicsőségét örökíti meg az önkényuralom időszakában. Az

igaz ügyhöz való hűség (Török Bálint - 1853, Szondy két apródja - 1856, Az egri leány -

1853}, a nemzeti dicső múlt megéneklése vált Arany fontos feladatává: eredménye az V.

László (1853), a Hunyadi csillaga (1855), a Szibinyáni Jank (1855), a Pázmán Lovag (1856), a

Köszöntő dal II. Endre korában, s más balladák, eposzok. Most már látta értelmét Arany

t

ános az eposznak, hiszen a „két kedély mozzanat " - mint hangoztatta - most már kialakult

lenne.

Az idegen elnyomás elleni lázongás már megmutatkozik a Zách Klára című balladájában.

Az idegen zsarnoki visszaélés motívum balladájában nagyon emlékeztet Katona József

nemzeti drámájára, a Bánk bánra. Legnagyobb hévvel a Walesi bárdok című balladájában

lázad fel a nemzeti elnyomás ellen. Ferenc József udvarával 1857-ben másodszor látogatott

Magyarországon, s eljöttek Nagykőrösre is. A koszorús költő nem vállalkozott a „kötelező

penzumra" , dicsőíteni az elnyomást megtestesítő Habsburg királyt, inkább annak a nemzet

ellen elkövetett bűntettét rótta fel, szimbolikusan a walesi bárdokra ruházva a magyar nemzet

tiltakozását.

Ha csak a balladák születtek volna is, Nagykőrös kitörölhetetlen a magyar irodalom fényes

korszakából. De ezeken túl Arany még számos költeményt írt a városban. Kőrösön fejezte

be a Nagy-Ida hőskölteményét, a Katalin, Szent László füve, A bajusz, A fülemile, Hatvani,

s más költeményeit.

A versírás mellett komolyan foglalkoztatta a magyar nyelv, s az irodalomtörténet kérdése,

írt a magyar „versidomról", összeállította a magyar irodalom tanításhoz szükséges, korszerű

szemléletű munkát, mint az irodalomtörténet vázlatát. Diákjait ez alapján tanította.

Torzóban maradt jelentős összehasonlító irodalomtörténeti munkája, a Zrínyi és Tasso,

amelyet 1859-ben olvasott fel a Magyar Tudományos Akadémián.

Arany János költői munkássága igazolja, hogy a Kőrösön töltött kilenc esztendő nem

csupán életművének egy nagy fejezete, hanem nemzeti irodalmunk arany korszaka is.

Gazdag levelezése bizonyítja, nogy a nemzet kiemelkedő költőivel, tudósaival, íróival élénk

kapcsolatot tartott, s többen közülük felkeresték Nagykőrösön is (Tompa Mihály, Gyulai

Pál, Jókai Mór, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Hunralvy János és Pál,

Brassai Sámuel s Csengery Antal). Valóságos zarándokhellyé vált a Duna-Tisza közi poros

mezőváros. Némi túlzással kijelenthetjük, hogy Nagykőrös a magyar nemzet „Weimar"-ja

volt Arany János által az 1850-es években. 

Ahogyan a nemzeti kultúránk éledezett az ötvenes évek vége felé, úgy erősödött meg

Aranyban is az az elhatározás, hogy eltávozik innen. Szeretett és becsült tanártársai sorra

elhagyták a körösi iskolát, vállalva a másutt jobban megbecsült és érdeklődésüknek jobban

megfelelő munkát. Szász Károly 1853-ban ment el. Az ő tanári megerősítése kétségessé vált,

így inkább Kecskemétre ment át, maid onnan tovább. Helyére Salamon Ferenc jeles történész

érkezett, aki már 1855-ben továbbálít. Az ő helyére hívták meg Szirákról, a tudománypártoló

Teleki család kastélyából Szabó Károlyt, aki ifjú hitvesével, kezdő házasemberként kezdte a

pályát Nagykőrösön. Mentovich Ferenc és családja 1856-ban költözött Marosvásárhelyre.

Már csak Szilágyi és Szabó maradt a szűkebb baráti körből, de Szabó Károly is elköltözött

1860-ban.

Arany János kénytelen-kelletlen, de válaszúthoz érkezett. Az újjászerveződött Tudomá -

nyos Akadémia egyazon ülésén levelező, s rendes tagjává választotta 1859-ben. Csengery

Antal győzködte erősen a költőt, hogy menjen Pestre. Arany szinte az utolsó pillanatig

habozott. Még 1860. március végén ezt írta Tompának: „ha tudnád mily gyötrő ez az állapot.

N em anyagilag - ez engem kevésbé nyoma -, hanem szellemileg. Nem voltam ifjakat vezetni

való, mikor elfogadtam is- azóta kivált régi bajom által egészen elnyomorodtam. E folytonos

szenvedés, e folytonos érzése annak, hogy az ember hivatásán kívüli helyzetben működik -

nem tudom mi lesz ennek vége, ha soká folytatom. Ezért akartam állapotomon változtatni,

míg talán nem késő. De oly kevés a pálya, melyet így is betölteni reménylenem lehetne, hogy

mindig visszarettentem a változástól..." Egyelőre a maradás mellett döntött, amit Tompa

nagy örömmel üdvözölt, hangoztatva, hogy „Te sokkal jelesebb és talentumosabb ember

vagy, mint hogy Pesten boldog és szerencsés lehetnél, bárminő állapotban". Szerinte Arany

még nem érte el hivatása csúcsát, amihez megfelelő hely Nagykőrös, s ezért tűrésre és

maradásra szólította fel barátját. Aranyt azonban Pestről levélben serkentette Csengery,

mondván, hogy „Bajaid nagy része onnan volt eddig, mert olyan dolgokkal foglalkoztál,

melyek nem neked valók. Az irodalmi térre vagy te hivatva", a ennek érdekében elintézte,

hogy Aranyt megválasszák a Kisfaludy Társaság titkárává. Arany Jánost ez az ajánlat

kedvezően érintette. Nagykőrösön, a gimnáziumban nem látta biztosítva egzisztenciáját, s

ezt meg is írta Tompának 1860 augusztusában: „Az autonom mozgást nálunk úgy kezdik

értelmezni, hogy a tanárok nagyobb részét bocsássák el, hozzák vissza a 2-3 tanáros régi

rendszert, midőn egy professor mindent tanít: akkor csupa (W-féle) polyhistorok (itt Szigeti

Warga Jánosra, az iskola tudós igazgatójára utal) s én az nem vagyok, de ha volnék is s

megmarasztanának — sincs kedvem százfélének tanításával s hetenkint 30-40 óra által

magamat agyon gyötörtetni... a tendentia ilyen... Első lépés volt erre, kizárni bennünket a

consistoriumból; második lesz egy iskola ellenes consistorium összealkotása s úgy aztán

a régi lábra zökkentése... "

Arany János végleges elhatározásra jutott, s 1860 őszén felköltöztek Pestre. Csak a nyáron

vált véglegessé számára, hogy olyan munkához juthat, ami legjobban megfelel neki, hasonló

a régi nótáriussághoz. Először ajánlottak neki fel ilyen hivatást, és ő azonnal élt is vele.

Letehette a nevelés, tanítás súlyos „lantját", s „kis csónakja" biztonságosabb, védett

kikötőben horgonyozhatott le, befejezve az örökös vándorlást.

Arany László, édesapja halála után már „helyére tette a dolgot" Nagykőrössel kapcsolatban, amikor Ercsey Sándor Arannyal folytatott levelezését kiadni szándékozott 1883-ban.

Korrekciót hajtott végre szerkesztői utasításul nagybátyjának: „A megjelölt helyeken kívül

szeretném ki hagyni még azon helyeket is, a hol apám a körösiekről - emberekről eminorál

stb. - kitsinyléssel nyilatkozik. Rossz vért csinál Kőrösön, a hol még is kilencz évig lakott; s

hol sokan tisztelték őt; halálakor deputatiót, koszorút küldöttek, stb." S tegyük hozzá,

életművének jelentős főszakasza a nagykőrösi szűk évtized, de a magyar irodalomnak is

fényes gyöngyszeme. Alkothatott, alkotott, s nem is keveset. Méltán illik ide Keresztury

Dezső ítélete: Nagykőrös nem oka, hanem helye volt a költőóriás szenvedéseinek. Az

egykori tanítványok, s a város Arany János szellemiségének ápolására határozták el magukat.

Erre kötelezte őket azon gesztusértékű tett is, hogy a család értékes kéziratokat, s relikviákat

adományozott Nagykőrösnek is. Szobrot emeltek Arany Jánosnak 1910-ben, kis szobába

rendezték 1911-ben a becses irodalmi emlékeit. Az országban egyedül itt alapítottak Arany

János Társaságot 1925-ben, s itt működik az egyetlen Arany János Múzeum is, amely az

Arany-kultuszt ápolja.

Dr. Nóvák László

forrás Honismeret 1992/2 

***

Aranyról

"Én e lángcímű költőt férfi kora legszebb éveiben ismerhettem meg. Akkor még keveset tudtam róla. Leírom, ahogy legelőször láttam. Középtermetű, köpcös, kemény járású, sötétfekete hajú, spanyol szakállú, olajbarna, sárgás, teli arcú ember volt. Apró, fekete szemei csudálatos fényben csillogtak. Roppant gyorsan tudott velük ide-oda nézni. Szívesen mosolygva, és hamar jót nevetett, amikor első fogai között jó nagy hézagot lehetett észrevenni. Magyar nadrágot és csizmát viselt, de német kabátot, magyar kalappal. Hangja tompa volt, mely versolvasás alkalmával édesen ellágyult. Annak a rendkívüli szerénységnek tulajdonítom, mely mindig sajátja is maradt, hogy benne és rajta a nagy embert semmi se árulta el. Inkább egy jómódú vendéglősnek látszott, mint költőnek. " 

Tolnai Lajos: A ​sötét világ c. könyvéből

***

Arany-út

Az Arany-út állomásai

1. Várostábla. E tábla köszönti a 441-es főúton Cegléd felől érkezőket a város határánál.

2. Arany-emlékfa az Arany János Múzeum előtti parkban.

3. A nagy tanári kar. Varga Imre alkotása az Arany János Múzeum előtt (Ceglédi út 19.) áll. „Az volt ám a tanári kar! a Fiastyúkban nincs annyi csillag, mit akkor Nagy-Kőrösön volt.” (Jókai Mór: Egy nap Arany Jánosnál)

4. Arany-emlékek a PMMI Arany János Muzeális Gyűjtemény és Kiállítóhely anyagában. (Ceglédi út 19.)

5. Arany János-emlékpad. (Hősök tere) Felirata: „Itt állott az a ház, amelyben Arany János Nagykőrösre költözésekor, 1851. október végén november 10-ig Mentovich Ferencnél megszállt.”

6. Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon. (Hősök tere 6.) Ebben az intézményben, de a szomszédos épületben tanított 9 évig Arany János, a nagy tanári kar legfényesebb csillagaként. Sétapálcáját a gimnázium kegyelettel őrzi. Az Arany-kutató dr. Törös László emlékszobája is itt található.

7. A professzori lak helyét, Aranyék harmadik, egyben utolsó nagykőrösi lakóhelyét jelző tábla. (Hősök tere 8.) Biczó Géza rajzának dombormű-változatát Molnár Elek készítette.

8. Arany János Református Általános Iskola (Hősök tere 8.) déli, még torony nélküli szárnyában tanított 1851-től 1860-ig Arany János.

9. Arany János és a vén gulyás. A szobor alkotója Stróbl Alajos. (A református templom kertje) Arany János bronz mellszobra alatt a hatalmas hófehér mellékalak Csonka Márton gulyást ábrázolja. Marci bácsit több alkotásban is megénekelte Arany, így a nevezetes temetési szertartását is. A talapzaton futó fríz éppen ezt örökíti meg.

10. Aranyék lakóháza. (Dalmady Győző u. 3.) A falán lévő emléktábla szerint e helyen állt az a ház, amelyben nagykőrösi tanársága első évében lakott Arany János (1851-1852).

11. Aranyék második lakóháza. (Arany János utca 27.) Itt írta nagykőrösi balladáinak nagy részét.

12. Dr. Törös László emléktáblája egykori lakóházán. (Kecskeméti út 8.) A ház egykori lakója az Arany-Emlékmúzeum létrehozója, évtizedeken át az Arany János Társaság elnöke volt.

13. Arany sírversei a református temetőben. A sok nevezetes látnivaló közül kiemelkednek azok a sírversek, amelyekkel Arany János tisztelte meg kollégái, szomszédai, jó ismerősei elhunyt hozzátartozóit.

(Az útvonal hossza 4 km)

Arany János Nagykőrösön - képgaléria

Arany János sírfeliratok a nagykőrösi református temetőben

Oláh Róbert: ARANY JÁNOS ÚTJA A NAGY-KŐRÖSI KATEDRÁIG – TANULÓ ÉS TANÍTÓ ÉVEK 1817–1851 KÖZÖTT A FORRÁSOK TÜKRÉBEN (letölthető PDF)

***

Radó Pál: ARANY JÁNOS ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA 

PDF

***

Arany János lakóháza Nagykőrösön / Arany János iratai és levelezése/ forrás

"Ez az épület a régi főgimnázium tűzfala és a városháza között állt. Ma már csak ezen a rajzon látható az eredeti épület, mert 1861-ben az iskola bővítésekor elbontották. A rajzot Széll Farkas, Arany egyik tanítványa készítette és 1860-ban elküldte azt a Vasárnapi Újsághoz „Dallos László” név alatt. Hálás emlékezéssel..." Suba Lajos, 2019. november 30.  forrás

***

Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról
FORRÁS


Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (I.) forrás

Másfél év múlva ünnepeljük Arany János születésének 200. évfordulóját. Az irodalomtörténészek már most nekifogtak, hogy sajtó alá rendezzék Arany Jánosnak azokat a leveleit, melyeket eddig még nem közöltek. 

Arany János lakóháza Nagykőrösön / Arany János iratai és levelezése/ forrás

"Ez az épület a régi főgimnázium tűzfala és a városháza között állt. Ma már csak ezen a rajzon látható az eredeti épület, mert 1861-ben az iskola bővítésekor elbontották. A rajzot Széll Farkas, Arany egyik tanítványa készítette és 1860-ban elküldte azt a Vasárnapi Újsághoz „Dallos László” név alatt. Hálás emlékezéssel..." Suba Lajos, 2019. november 30.  forrás

Arany János-emlékpad Nagykőrösön. „A kőpad 1927 óta jelzi Mentovich Ferenc főgimnáziumi tanár házát, amelyet a tér kialakítása során bontottak el. Mentovich Ferenc volt az, aki kezdeményezte Arany János Nagykőrösre hívását, és akinél a városba érkezésekor először megszállt.”3

Másfél év múlva ünnepeljük Arany János születésének 200. évfordulóját. Az irodalomtörténészek már most nekifogtak, hogy sajtó alá rendezzék Arany Jánosnak azokat a leveleit, melyeket eddig még nem közöltek. Ebből az alkalomból szeretnék megemlékezni arról, hogy Arany János egyik legjobb barátja Mentovich Ferenc volt, és (tudtommal) ő volt az egyetlen marosvásárhelyi polgár, akinek Arany János közeli barátja volt, és aki levelezett Arany Jánossal.

Az Arany–Mentovich-le-velezést lényegében már közölték, tudtommal nincs olyan levél, amit ne közöltek volna. Mégis oly jólesik ezeket az értékes sorokat újra átolvasni.

Kezdjük azzal a levéllel, amelyben Mentovich értesíti Aranyt, hogy a Nagykőrösi Egyháztanács meghívta tanárnak Arany Jánost.

Mentovich Ferenc – Arany Jánosnak

„Nagykőrös, 1851. október 8.

Tisztelt Barátom!

Megengedjen, hogy ismeretlenül is e bizalmas névvel szólítom meg, de én nem élhetek hidegebb megszólítással az iránt, kit lelkemben rég óta becsülök, tisztelek és szeretek.

Ezen soraimat egyszerre veendi ön egy meghívással a magyar irodalom tanári székére helybeli gymnasiumunkba – s nincs más célja levelemnek, mint megkérni részemről is, reá venni önt ezen állomás elfogadására.

Megeshetik – legalább nagy reményünk van reá – hogy még ez évben megkapjuk a 600 pengő évenkinti fizetést – s így anyagi tekintetben – a mostani körülményeket tekintve nem leszünk rosszul ellátva, mert ennyi öszveggel takarékos ember itt igen jól megélhet.

A mi a szellemi életet illeti, igaz, hogy itt Kőrösön kevés élvezetre számíthat az ember, de ezen segítünk az által, hogy alkotunk mi tanárok egymásközt egy bizodalmas kört, mely sok hiányt pótolni – aztán igen sokat pótol e hiányon az is, hogy Pesthez a tavaszra elkészülendő vasút által csak két órányi távokra leszünk, folytonos összeköttetésben lehet ön irodalmi barátaival, élénkebb részt vehet az irodalomban.

Meg kell említenem, hogy ön nem jön idegen emberek közé, önt igen sokan kitárt karokkal, a legőszintébb bizodalommal, ragaszkodással, baráti sőt testvéri szeretettel várjuk –

Megemlítem ezek közül: csekély magamat, Szász Károlyt, Dr. Karolit, Jánossy professort stb.

Mind ezen körülményeket tekintetbe véve felettébb remélem, hogy önt nem sokára kollega barátom képen üdvözölhetem – Valóban nekem igen nehezemre esnék, ha ezen reményben csalódnám, ha ön körülményei olyanok volnának, hogy ezen állomást el nem vállalhatja –

Addig is, míg személyesen megismerkedhetnénk – mi úgy hiszem itt Kőrösön leend és adja az ég, hogy itt legyen – magam bizodalmába és barátságába ajánlva vagyok

Tisztelendő barátja: Mentovich Ferenc.”1

A nagykőrösi meghívással szinte egy időben a Kecskeméti Református Kollégium is meghívta Arany Jánost magyartanárnak. A kecskeméti református egyháztanács és iskolai elöljáróság meghívása így szólt:

Kecskemét, 1851. október 10.

„Tekintetes Úr!

Az alolírt Egyház a Magos Kormány által kiadott Tanterv, s iskolai szervezethez eddigi nyilvános Főintézetét 8. tanárral a lehetőség szerént Fő Gimnáziummá is átalakítván, miután ez érdemben a Magos Kormánynál minden lépések megtett, és sikeres eredmény felől bíztatva van, s ennek folytán az iskola megnyitásának határ idejét hírlapilag is közzé tette: szükségesnek látta mai napon tartott ülésében az illető Tanár urakat is megválasztani; mely miután a legnagyobb ünnepélyességgel titkos szavazás útján a % alatt ide csatolt jegyzőkönyvi kivonatban foglalt urak szó többség útjáni megválasztásával megtörtént: örömmel siet a Tekintetes úrnak tudtára adni azt, mikép úgy a hazában, s úgy előttünk is ismeretes, mint több e tárgyban megkeresett tekintélyek által különösen ajánlt becses neve a Választó urnából nagy megelégedésünkre kijővén: van szerencsénk a Tekintetes urat mint megválasztott egyik nyilvános Fő Gimnáziumi Tanárunkat minden egyéb járulék nélkül ez idő szerént 500 pnfrt évi fizetéssel egybekötött székének elfoglalására ezennel végérvényileg meghívni, kikérvén különösen, hogy az e’ folyó évi nov. 1-ső napján megnyitandó iskola beállása idejére az elérkezésével annyival inkább, mivel az Egyház a Tanár urakkal egyetértőleg óhajtja a tanokat felosztani, bennünket szerencsésíteni, s e tekintetbeni határozott válaszát velünk azonnal tudatni szíveskedjék. Kik is tisztelettel maradunk Kecskeméten oct. 10én 1851.

A Tekintetes úrnak alázatos szolgái a kecskeméti ref. Egyház és iskola elöljárói.

Mikó László mb. gyülekezeti lelkésze. Szél János egyházi főgondnok, jegyezte Keményffy Pál egyházi tanácsi főjegyző.”2

Arany János eleinte mind a két meghívást visszautasítja.

A nagyszalontai Dánielisz Endre 90 éves Arany János-kutatónak az a szakmai véleménye, hogy Arany János Mentovich kedvességéért, szíves meghívásáért, a Mentovichból sugárzott derűért vállalta el a nagykőrösi tanárságot.

(Folytatjuk)

1Arany János levelezése (1828–1851). Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. Pp. 390–391. Sajtó alá rendezte Sáfrán Györgyi

2Arany János levelezése (1828–1851). Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. Pp. 392–392.

3László Ferenc in https://www.kozterkep.hu/~/24789/Arany_Janos_emlekpad_Nagyko-ros_1927.html.

Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (II.) forrás

Múlt heti írásunkban közöltük Mentovich Ferenc Arany Jánoshoz írt levelét, amelyben értesíti, hogy tisztelettel meghívják Nagykőrösre, a református kollégium magyar irodalom tanszékére. 

Mentovich Ferenc sírja a református temetőben

Múlt heti írásunkban közöltük Mentovich Ferenc Arany Jánoshoz írt levelét, amelyben értesíti, hogy tisztelettel meghívják Nagykőrösre, a református kollégium magyar irodalom tanszékére. Ugyancsak közöltük a kecskeméti református egyháztanács levelét, mely szerint Aranyt ez idő tájt a kecskeméti református kollégiumba is meghívják. Arany 1851. október 14-én válaszol mind a két felkérésre, visszautasítja azokat. Sajnos, a levelek elvesztek, de az Arany-kutatók elég pontosan meg tudják fogalmazni, hogy mit tartalmaztak Arany levelei. Valószínűleg rövidebben válaszolt Kecskemétre, megköszöni a megtisztelő felkérést, de kérésüknek nem tehet eleget. Kissé bővebben válaszolhatott Nagykőrösre, kifejtve, hogy a meghívást már csak ezért sem tudja elfogadni, mivel a költözködéshez és a nagykőrösi berendezkedéshez nincs pénze.

Természetesen Mentovichnak is ír köszönő levelet (szintén elveszett), amelyben a költözködéshez szükséges költségek hiányán kívül azt is megírja, hogy a magyar irodalmi tanszékre eleinte Szász Károlyt (a későbbi dunamelléki református püspököt) választották meg, és Szász Károly csak érte kellene átmenjen a matematikai tanszékre. Ezért a nagykőrösi meghívást már csak becsületből sem fogadhatja el. Üdvözletét küldi Szász Károlynak, és neki is fog személyesen írni. Az irodalomtörténészek szerint még aznap, vagyis 1851. október 14-én Tompa Mihálynak is írt levelet, amelyben tanácsot kér atyai jó barátjától, hogy, noha két helyre is meghívták – Kecskemétre és Nagykőrösre – ő egyiket sem fogadta el, mert nincsenek befejezett tanulmányai, mert Debrecenben sem tett rigurózumot. Annak idején, a forradalom alatt, még Szemere Bertalan is megkérdezte tőle, hogy végzett-e jogot? És így, „diploma” nélkül, hogy taníthasson ő kollégiumban? Ezért úgy határozott, egyiket sem fogadhatja el.

Saját személyes értelmezésemben a helyzet annyiban hasonlít a maihoz, hogy napjainkban is elbocsátják a doktorátus nélküli egyetemi oktatókat! Persze, nem azokat, akik másolták a disszertációjukat, esetleg nem is ők írták, akik gyakran tanítani sem tudnak, de van „doktori oklevelük”. Akkor is ezek a forradalom után meginduló, vagy helyesebben szólva, újrainduló kollégiumok harcoltak a nyilvánossági jog elnyeréséért, akárcsak ma az akkreditációért. Akkor azonban az egyháztanácsoknak nagyobb „autonómiájuk” volt, eldönthették, hogy egy köztiszteletben álló, mindenki által elismert szaktekintélyt kinevezhetnek tanárnak az általuk finanszírozott iskolákba.

Érdemes meghallgatni Tompa Mihály Arany Jánosnak 1851. október 28-án Bábonyból írt válaszát:

„Barátom ez a papi, professzori kenyér sajttalan ugyan egy kicsit de azért még is jobb mint a semmi. – Én anyagi körülményeidet nem ösmerem ugyan voltaképen, de tudom: hogy Rothschild nem vagy, s midőn írod: hogy egyiket sem fogadtad el, azon gondolatra jövök, hogy nem vagy megszorulva, mi nekem véghetetlen jól esik, s nem vagy azon körülményben, hogy az ilyen sovány conditiokoz is mohón hozzá kapj; ez áll ugye bár? 500 forint nem sok, de folytonosan minden évben annyi, mégis jobb mint pláne semmi. Innen úgy látom, hogy inkább lelkednek nem tetszett a professzori koszt, miért én éppen nem kárhoztatlak, de kárhoztatlak azon idétlen scrupulusért, melyet az iskolába járásra nézve említesz, hidd el nekem neved mellett senkinek sem jut az eszébe, hány iskolát végeztél, mert ha a csürhe mellől szólítanának is professzornak vagy akármi a fenének, mindig Arany János volnál te. Én nem szoktam farkat csóválni, én kevesebbet mondok inkább, mint többet, s a mit tőlem hallatsz: az fenekig igaz; Ki a fenének jutna ilyesmi eszébe? Azért, hogy egyszer a pedáns Szemere azt kérdé: végeztél-e just? Az mit sem tesz! Azért ilyen ideákkal ne tépelődjél! Hogy mikor ezer kölyköt látok a ki magát magánál feljebb tartja; ne lássak olyat is a ki erővel lejjebb akarja tartani; mert ez neked rosszul áll; s affectationak venné az, a ki téged úgy nem ösmer mint én. Az autoritások kora lejárt; íme Beöthy Siga minden oskolát elvégzett ez professo tanulta a poesisit, kezén méri a lábakat; Petőfi mind ezt nem tette, s melyik a nagyobb költő? Tehát a szellemi nehézség csak a te agyadban létezik.”

Mennyire igazak ezek a gondolatok ma is! És nem csak a szépírókra, költőkre, művészekre, de sok gyakorlattal rendelkező szakemberre, legyen informatikus vagy jó mestere a szakmának, akinek nincs papírja róla, de kimagasló teljesítményekre képes!

Ám térjünk vissza az Arany és Mentovich barátságához. Végül is Arany a nagykőrösi meghívást fogadta el, és abban kulcsszerepet játszott Mentovich Ferenc.

Mentovich Ferenc – Arany Jánosnak

Nagykőrös, 1851. október 19-én

„Kedves barátom!

A mai egyháztanácsban elhatároztatott, hogy úti költségeid és félévi szállásod fedezésére 120 ezüst forintot küldjen [!] számodra, mely öszveget még ma útnak indítja, hogy mennél előbb megkapván november elejére eljöhess. Ezen összegből fogadhatsz ott két szekeret, mi belőle megmarad az elegendő leend egy félévi szállásbér kifizetésére – Nem kételkedünk kedves barátom, hogy te még továbbra is akadályt találsz a tanári szék elfogadásában – S kérünk is igyekezz legyőzni minden támadható nehézséget – ilyenek lehetnek kedves nőd rokonai közüli elszakadása, de te igyekezzél reá beszélni, s biztosítani, hogy itt is baráti keblekre találand, nőm mint már ismerősét, barátnéját várja, számos jó hölgyekkel, kik vetekedni fognak barátságát megnyerni s a Szalontán hagyottakat pótolni.

Arra kérlek kedves barátom! Hogy ez alkalomtól – ha elhatározhatod oly hamar a tanári állomás elfogadását – így rögtön, különösön írd meg mekkora szállásra volna szükséged, hogy itt levő barátaid előre kifogadjuk számodra a szállást, ha mindazonáltal megérkezésedig nem találnánk szállást kapni ne aggódj, mert nem maradsz a szabad ég alatt, adunk mi szállást, megosszuk egyszerű lakunkat veletek.

Tudatnom kell veled miszerint az egyház tanácsnak fölebb említett határozata akkora gyöngeséggel ment véghez, oly ragaszkodással irányodban milyet csak érdemelsz – egy tagja az egyháztanácsnak Zsigrai Márton – egy igen derék hazafi – tudatja veled, hogy nem leend szükséged fáról gondoskodni, ő fával ki fog segíteni – tehát a télen nem fogsz dideregni, hanem fázni.

Megengedj kuszált írásomért, de nagyon sietve kell írnom, és nagy lármában.

Addig is míg személyesen ölelhetnélek isten veled – nőm öleli nődet

Szerető barátod

Mentovich Ferenc.”

Közeledik halottak napja. Gyújtsunk gyertyát Mentovich sírjánál, így Arany Jánosra is emlékezhetünk. És azokra a névtelen tanítványokra, akik hallgathatták e két jó barát előadásait.

(Folytatjuk)

-----
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (III.)

A következő megmaradt Mentovich-levél (a harmadik) Arany Jánosnak Szalontára íródott. Ugyanis már az első nagykőrösi nagyvakációban Aranyék hazalátogattak Nagyszalontára. 

A mai Nagykőrös főtere

A következő megmaradt Mentovich-levél (a harmadik) Arany Jánosnak Szalontára íródott. Ugyanis már az első nagykőrösi nagyvakációban Aranyék hazalátogattak Nagyszalontára. Valószínűleg nehezen szokták meg a nagykőrösi levegőt! A levél önmagáért beszél, egy nagykőrösi Molnár nevű fuvaros szállította haza Aranyékat, és lehet, hogy Molnár is ment értük Szalontára.

Mentovich Aranynak

Nagykőrös, 1852. Szeptember 6-án.

„Kedves Jánosom!

Nem gondoltam volna, hogy Molnár uram oly hamar megőrölje elindulástokat – mint megígértem vala 5 órakor kis ajtótokon zörgeték – be nem mehetvén az első percben azt gondoltam, hogy nem bízván Molnár uram pontosságában még ágyban vagytok, azonban a friss kocsinyomból, s az elhullatott szénacsomócskákból csakhamar meggyőződtem, hogy ti útban vagytok – s így a búcsú, mint Déman trombitájában a hang – bennem rekedt. Nem is bánkódtam rajta igen nagyon, mert nekem kedves embereimtől – habár rövid időre is – búcsúzni, kedvetlen kötelesség… hanem annál kedvesebb az üdvözlés, annál kedvesebbek a találkozás első percei. Hidd meg édes Jánosom, hogy itt-nem-létedben nagy hiányt érzek, s alig várom az időt, melyben ismét láthatlak, ölelhetlek.

Kedves nőd olvasván e sorokat, hihetőleg így fog gondolkodni: sokkal jobban tenné komám, ha fontosabb dolgokról írna, s mindenek felett szállásom állapotjáról írna megnyugtatólag – Hallja hát édes komámasszony mióta elmentek, rettenetes dolgok történtek… Sáskahad módjára lepte meg városunkat a katonaság. Három lovas ezreden kívül két ágyútelep, s isten tudja, mennyi gyalogság van itt elszállásolva. Mindenünkből kipusztítnak, szörnyű éhesen érkeztek meg ezek a sáskák, nem lehet leírni az általok okozott alkalmatlanságot – s mindezekért mivel fizettek? Gorombasággal, s azzal, hogy minden nap este felé muzsikáltatnak a Casino előtt a piacon. Igen drágába kerül e muzsikaszó, most igazán betelik, hogy sírva vígadunk. – De térjünk vissza kedves komámasszonyék szállására. Amint a szállásoló őrmester komámasszonyék házához érkezett, úgy akarta a sors, hogy Mészáros, ki rendesen minden éjszaka ott hál –, még a szálláson legyen. [???] bemegy a nyitva volt kis ajtón, s megtekintvén az istállót így kiáltott fel: „ah tas is e hüpscher Stall!”… s azonnal négy lovas legénynek parancsolt oda szállást. Hasztalan vala Mészárosnak minden ellenvetése: hogy a háznak gazdái nincsenek honn, hogy ő nem akar felelősséget vállalni, a netán történendő károkért stb. – az őrmester szívében nem volt egy parányi irgalom sem. Úgy-e rettenetes dolog!? … Hanem vigasztalódjék meg, mert Mészáros nem elégedett meg a protestációval, de elmenvén a városházához az egész ügyet bejelentette a tanácsnak, ki közbevetvén magát – megmentette komámasszonyékat a sáskáktól. Nyugodtan lehet, eddigelő legkisebb baj sincs.

Szeretnék édes Jánosom neked kőrösi újságokat írni – de elmeneteled óta nem történt semmi különös érdekű. Úgy tetszik itt vallál még midőn az öreg Fitos helyett megválasztottuk az új Rectort, ki nem más, mint Jánosi. Iskolánk ügyében nem érkezett még semmi elhatározó rendelet, sőt egyetlen egy kormányi leiratot sem kaptunk eddig elő. Elmeneteled után csak hamar Kiss, Weiss is elmentek nyaralni, ez utóbbi hihetőleg új legelőre. Jánosi is elment ma Pestre, hol néhány napig akar ülni. Szász itt van neje valamivel jobban, fennjár, de lábfájdalma még mind tart. Ő hihetőleg ide hagyja Kőröst, hívják Gyöngyösre papnak, el is ígérkezett azon föltétellel, ha kicsinálnak számára annyi fizetést, mennyi itt van, mint halljuk nagyban korteskednek ottan számára – ez ránk nézve is igen nagy vesztés lesz.

Irodalmi újságul írhatom: hogy Jókai szabadalmat kapott egy divatlap kiadhatására – Csikai hozta Pestre e hírt a napokban, hol személyesen találkozott Jókaival, – A napokban Losonczi itt járván azt mondta, hogy Horváth Döme is akar valami havi iratot ki adni, azon feltétellel, ha téged megnyerhetne szerkesztő társnak és a vállalat vezérének. Ő csak azt várja, hogy te megérkezz, s azonnal meghívat bennünket Kecskemétre, egy barátságos ebédre, mely alkalommal körülményesen megbeszélnök az egész ügyet. Ballagi Károlytól közelebbről egy levelet kaptam, ebben kér engem írnám meg neked: miképp szíveskedj neki valami dolgozatot küldeni az általad szerkesztetendő gyermekek, vagyis ifjaknak szánt albumba.

Molnáron kezdem, levelem Molnáron kell bevégeznem. Most jut eszembe, hogy közelebbről találkozván vele az utcán megkért írnám meg neked: hogy nagyon szívesen kész utánad menni Szalontára [ugyan] azért, melyért odavitt. Megérdemelné – úgymond – hogy őt és ne mást fogadd meg. [!] mivel a mangorlót, mindenáron áremelés nélkül elhozta. Én igyekeztem vele megértetni, hogy ez csak azon esetben történhetnék meg, ha ott Szalontán drágább a szekérbér, mint itt helyben – Ezen egy esetben írj nekünk, s mi tőled kívánt időre Szalontára küldhetjük Molnár uramat. Hogy vagytok édes Jánosom – ne várjátok octobert, jöjjetek hamarább – Isten hozzon mentől előbb – nőmmel együtt tisztelve vagytok

Őszintén szerető barátod Mentovich”1

A következő részekben majd még tisztázzuk, hogy négy év múlva már Mentovichék is nagyon elkívánkoztak Nagykőrösről, és mindent megmozgattak, hogy Bolyai Farkas nyugdíjazása után megüresedett matematika-fizika-kémia tanszékre Mentovichot válasszák meg professzornak Marosvásárhelyre!

(Folytatjuk)

1Arany János levelezése (1852–1856). Akadémiai Kiadó, Bp. 1982. Pp. 91–93. Sajtó alá rendezte Sáfrán Györgyi

Oláh-Gál Róbert

-----
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (IV.)

Az előző részekben olvashattuk, hogy Arany Jánost Mentovich Ferenc „édesgette” Nagykőrösre, de rá öt évre ő maga már haza szeretett volna költözni Erdélybe, nevezetesen Marosvásárhelyre. 

A leghíresebb marosvásárhelyiek: (balról jobbra) Dósa Elek, Teleki Sámuel, Bolyai Farkas, Bolyai János, Mentovich Ferenc és Petelei István, a Kultúrpalota homlokzatán. Halmágyi Zsolt fotója

Az előző részekben olvashattuk, hogy Arany Jánost Mentovich Ferenc „édesgette” Nagykőrösre, de rá öt évre ő maga már haza szeretett volna költözni Erdélybe, nevezetesen Marosvásárhelyre. Elgondolkodtató: mi lehetett az oka, hogy 1856-ban Mentovichék tűz-víz haza szerettek volna költözni Erdélybe? Ennek egyik fő oka, hogy Mentovich felesége, Bodor Anikó nagyon megbetegedett, és az orvosai a jó erdélyi levegőt ajánlották. (Akkor még nem mérgezte Marosvásárhely levegőjét a vegyi kombinát.)

Mentovich felesége Vajda Anikó volt. Vajda Anikó szülei Bolyai Farkas testi-lelki jó barátai, apja Vajda Dániel, anyja Bodor Juliánna, Bodor Pál leánya. Bodor Pál Bolyai Farkas egyik legbizalmasabb barátja, a provinciális kassza főtisztviselője volt. (A provinciális kassza a mai kincstár ősének felelt meg, akkor persze Erdélynek önálló gazdálkodása volt.) Bodor Pál Bolyai Farkas utazótársa volt göttingeni tanulmányútján. Báró ifj. Kemény Simon, öccse, báró ifj. Kemény János, Bodor Pál, Bolyai Farkas és még egy szolga volt a csapat része, a költségeket id. báró Kemény Simon, Alsó-Fehér vármegye és Kolozsvár főispánja fedezte. Nos, a Bolyai Farkas által írt megmaradt levelek legtöbbje Bodor Pálhoz íródott, tehát igen közeli barátok voltak. Mentovich apósa, Vajda Dániel mindkét Bolyai igen-igen jó embere, Bolyai János kedves házitanítója, míg Bolyai Farkas egyik szeretett tanítványa és későbbi barátja volt.

Így amikor Mentovichék elhatározták, hogy hazaköltöznek Erdélybe, Marosvásárhelyre, minden követ megmozgattak ennek sikeréért. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy Mentovichot válasszák meg professzornak Marosvásárhelyre. Mentovich Ferenc anyósa, Vajda Dánielné Bodor Julianna három levelet írt Bolyai Farkashoz 1856-ban. Olvassunk bele az elsőbe:

„Nagykőrös, 1856. március 16. (közel a húsvét, kurta az idő, azért instálom mentől előbb tenni)

Édes jó Bolyai bácsi!1

Csudálkozni fog, hogy mi tárgyban irhatok én, vagy tán írásomat meg se ösmeri, míg az aláírásomat meg nem nézi.

Én édes Bolyai bácsi, egy fájdalomtól elnyomott anya vagyok, kit a sors sok nemű csapással látogatott meg, – jelenleg szegény Anikóm betegeskedése a' legnyomasztóbb, – miolta itt vagyok, folytonosan hervad, két nagy betegséget állott ki, mind olyan bajai vannak, a' mi arra mutat, hogy az idevaló levegőt nem szokhattya, az orvos is azt mondja, levegőváltoztatás kell, de hogyan? hova, mit tehetünk szegény emberek mi? ilyenkor keserves a' pénz nem léte, helyhez kötött rab az ember, a' fájdalom majd meg öl, mikor négy szép reményteljes gyermekeit látom Anikóm körül, ki napról-napra jobban fogy, és betegeskedik.

Azért Sorsunk változtatásán gondolkodunk, más mód arra jelenleg nem mutatkozik, mintha Mentovich oly szerencsés lesz a' MVásárhelyt most ürességbe lévő Mathesis, Phisika, Chemiai Cathedrát elnyerheti; mely nekünk jelen helyzetünkbe igen sokoldalú boldogságot nyújtana. Ennek el nyerhetésére mi itt nem is foghatunk az utakat, módokat jól, hanem azt hiszem, hogy Bolyai bácsi többet tud hozzá, mint mi, azért felszólítom én is a' magam nevében is, hogy mint szegény néhai édes Apám lelki barátya lépjen fel egész lélekkel a' Mentovich Vásárhelyre vitele dolgába, s' ez által tartsa meg a' nőt szerető férjének, az Anyát gyermekeinek.

…

Kérem beszéljen báró Kemény Györggyel is Isten áldja édes jó Bolyai bácsi

Uram Ferenc, Anikó, Marikám, mindnyájan tiszteljük, s a' legforróbban szívére kötjük ügyünket, mint életünk megmentőjét.

Anikóm most is rosszul van. Linkámnak fáj a szeme. Még egyszer édes Bolyai bácsi kérem, beszéljen Palival a' testvéremmel, 's utasítsa őtet is, hogy ha ezen ügyűnken mozdíthatna. Ha Bolyai bácsi által láttatja azon egyénekkel kiktől a' választás függ, hogy a Collégyomnak előmenetelére lesz a' Mentovich bévitele, nyert perünk lesz, Isten áldja szívesen tisztelve szerető húga

Bodor Julianna

U.I. Mind attól félek az elkésés mián marad el, azért sietni kell Uram Kolozsvárra írt báró Kemény Györgynek, ha ott van, beszéljen vele, hogy ő is báró Bánffi János Úr 's a többivel, kiktől függ ezen dolog, beszéljen, kösse Bolyai bácsi lelkére Györgynek ügyünket, 's ő fiai is nyernek benne.”

Tehát abban az időben is kellett a támogatás egy jó állás megszerzéséhez! Ám korántsem protekcióról van itt szó. A református kollégiumnak autonómiája volt a döntéseiben, persze az anyagi háttérről is maga kellett gondoskodjon. Mentovich messzemenően megérdemelte, hogy professzor legyen Marosvásárhelyen, és el is nyerte a konzisztórium támogatását.

Irodalom

Oláh-Gál Róbert: Mentovichék: Mindenáron Erdélybe!, Forrás, 2015, 47. évfolyam 10. szám, pp.100-106.

MTA Könyvtár-kézirattár, Bolyai-gyűjtemény, K 23/40

(Folytatjuk)

...
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (V.)

Természetesen Arany Jánost és Mentovich Ferencet a költészet szeretete és művelése is összekötötte. 

Arany János hajdani lakóháza Nagykőrösön

Természetesen Arany Jánost és Mentovich Ferencet a költészet szeretete és művelése is összekötötte. Mentovich is írogatott és közölt verseket. Talán az Unió-dalok tették országosan ismertté, mert 1847-ben versben az elsők között követelte Magyarországnak Erdéllyel való unióját (Mentovich Ferenc: Unió-dalok, Kolozsvár, Barra – Stein Ny., 1847), amit aztán egy évre rá, az 1848-as követelések 12. pontjába foglaltak: „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés… 12. „Unio”. Csodálkozhatunk ezen, de nagyon sok ellenzője is volt ennek az óhajnak, ugyanis ezzel az unióval bizonyos tisztségek és jól fizetett állások megszűntek volna.

A Bach-korszakban is próbálkozott verseléssel, és ki is adta a Száraz lombok című kötetét, (Mentovich Ferenc: Száraz lombok. Pest, 1854. Lukács L. és Társa), melyet a kritika nagyon elmarasztalt. Erről így írt Kozocsa Sándor a Figyelő 1939. március 

4-i számában (105. oldal):

„Mentovich Ferenc gúnyverse Gyulai Pálról, a kritikusról

Amikor Gyulai Pál 1855-ben a Budapesti Hírlapban Szépirodalmi Szemle címmel bírálni kezdte kortársainak versgyűjteményeit, a költők a szigorú hangra fölszisszentek, s minden oldalról támadni kezdték a nagy kritikust. Éppen e kritikája miatt kellett Tóth Kálmánnal pisztolypárbajt vívni, de még közvetlen baráti köréből is hangzottak fel ellene támadó hangok és mérges kifakadások. Különösen Tompa, Szász Károly méltatlankodtak és az ugyancsak megbírált Mentovich Ferenc Alpári álnév alatt a Divatcsarnokban (1855. II. 39. (júl. 15.) sz. 778.) Egy kis kritikusnak címmel gúnyolta Gyulait. Mentovich Száraz lombok (1854) című könyvéről Gyulai a többek között ezeket írta: „verseit száraz lombok”-nak nevezi, nem tudom mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de csak közönséges absztrakciók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Ő nemhogy jellegzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik". (Kritikai dolgozatok. 1908. 174.) A kritika nagyon bánthatta Mentovichot, s ezért is mint költő elhallgatott, több verskötete nem jelent meg.

I.

Addig tanulmányozád hős

„Toldit”, addig olvasád;

Míg megszeretted rettentő

Buzogányát, kardvasát.

Megszeretted a csatákat,

A vitézi életet:

S jámbor pony-pegazusod

Csatasíkra kergeted!

Hanem gyönge kezeidben

Minek a nagy buzogányt...

S a roppant sarkantyú? . . . meglásd

Rozinantéd még lehány.

II.

A költészet templomában

A legfénylőbb képeket

Levevén méltó helyükről,

Vadul összetépdeled.

Hol a tájt aranysugárral

Önti el a képzelet:

Fénysugár s virág helyett az

Csontot és húst keresed.

És kilépvén a templomból,

A költészet mezején,

Hol virág gyanánt mosolyba

Szívben ébredt érzemény.

Megtennéd, ha rajtad állna,

Apollónak a bikát,

Nem láttam még soha ilyen

Kálvinista-kritikát.

III.

Elindultál oly mértékkel,

A mely óriási nagy;

Míg magad olyan parányi,

Olyan mákszem-kicsi vagy.

Mindenkihez hozzáméred. 

Senki meg nem üti azt,

Tompa is alig haladja

Meg, szerinted, az araszt!

Vájjon, ha magadhoz méred.

Meg fogod é ütni te,

A kinek úgy „ f á j az élet"

S oly beteg költészete?! . . .”

Kozocsa Sándor

Úgy gondolom, hogy Mentovich lélekben egy kicsit megsértődött, hogy költészetét Arany János sem védte meg Gyulaival szemben. A fenti gúnyverséből is érezhető a megbántottság. Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy visszakívánkozott Erdélybe, a szabad eszmék, a vallásszabadság földjére. Arra gondolhatott, hogy Marosvásárhelyen sokkal jobban értékelik majd erős egyéniségét és költői autonómiáját. Amint a múlt heti írásunkban olvasható volt,  felesége, Vajda Anikó sem bírta Nagykőrös klímáját, de biztos vagyok benne, hogy Mentovich Ferenc is kereste a lehetőséget, hogy visszatérjen Erdélybe. Bolyai Farkas katedráját elfoglalni, a nagy matematikaprofesszor utódjának lenni már önmagában is nagy megtiszteltetés volt!

IRODALOM

http://epa.oszk.hu/02500/02518/00105/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1939_03-04_105-112.pdf 

---
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (VI.)

Mentovich Ferencet a magyar irodalomtörténet a középszerű költők közé sorolja. Pedig igen-igen fontos történelmi időben volt a nemzet napszámosa. 

Az alsógáldi Kemény-kastély (ma Pszichológiai Intézet). Itt születtek az Unió-dalok

Mentovich Ferencet a magyar irodalomtörténet a középszerű költők közé sorolja. Pedig igen-igen fontos történelmi időben volt a nemzet napszámosa. Ugyanakkor színes, sokoldalú szellem volt, aki alapos természettudományos és bölcsészeti tudással rendelkezett. Azon kevés matematikus költők, irodalmárok, nyelvészek közé sorolhatjuk, akik döntő módon hozzájárultak a magyar nyelvi kultúra kialakulásához. Felsorolok néhány matematikus alapképesítéssel rendelkező irodalmárt: Bartzafalvi Szabó Dávid pataki matematikaprofesszor volt a magyar nyelvújítási mozgalom elindítója, Dugonics András piarista matematikaprofesszor az első magyar regény, az Etelka írója, Martinovics Ignác lembergi matematikaprofesszor a magyar illuminátori mozgalom egyik legmarkánsabb képviselője, Bolyai Farkas matematikaprofesszor költő és történelmi drámaíró, id. Szász Károly matematikus, jogász, államférfi kiváló nyelvész és irodalmár, II. Szász Károly matematikus, költő a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke stb. De a XX. századból kiemelhetjük a matematika-fizika szakos Ottlik Gézát vagy a programtervező matematikus Eszterházy Pétert! Ebben a sorban méltó helyen áll Mentovich Ferenc is! És még akkor nem beszéltünk Mentovich Ferencről, a kiváló tanáregyéniségről. Csak néhány nagy tanítványát említeném, akik hírnévben túlszárnyalták mesterüket: Tolnai Lajos, a vitriolos tollú író (Nagykőrösön volt Arany János és Mentovich tanítványa), a marosvásárhelyi református kollégiumban Vályi Gábor, Vályi Gyula, Csiky Viktor, Jenei Viktor későbbi hírneves egyetemi tanárokat Mentovich indította el az értelmiségi pályán.

Nagyon szépen ír Mentovichról Szász Ká-roly püspök és Jékely Zoltán költő. Először olvassuk a volt barát és tanártárs Szász Károly visszaemlékezését!

„Az állunkat kiborotváltatta ugyan a Thun Leo Reglementje, s a Schulrath minden negyedévben jelentéseket tett rólunk, mint valami rendőri fegyelem alatt álló internáltakról, de azért mi szabad emberek voltunk, szabadon hirdettük nemcsak a tudományt, hanem a hazafiságot is, olyan víg életet éltünk, mint soha azelőtt, sem azután. Őszinte barátok s víg pajtások voltunk együtt. Szerettük hivatalunkat s az ifjúságot; az ifjúság is szeretett minket; de egyikünket sem jobban, mint Mentovichot, kinek a tanításra rendkívüli világos előadására a nehéz dolgot is könnyűvé tette, s amellett tréfás, vidám kedélye. Megnyerő modora soha felhőt nem engedett homlokára ülni. A városon is őt szerették a legjobban. A kaszinóban nem volt kedvesebb ember nála. Mindenkivel tréfált, élcelt, gúnyolódott is; Losonczit uszította Szilágyira, Tomorira, Lengyelre torzképeket rajzolt, Arannyal évődött, a kaszinói hősöket is kifigurázta; de sohasem sértett meg senkit, s nem is hallottam, hogy valaki sértődve érezte volna magát általa. Szerette a csendes mulatságot; de mindig voltak komoly arca mellett jóízű tréfái; ki-ki kapott rajtuk, de tőlünk sohasem, mert rá haragudni nem lehetett. Azok közé az igen ritka férfiak közé tartozott, akik jó Istennek a mosolyából születtek.”1

Egy kis magyarázat arra vonatkozólag, hogy mi volt Thun Leo Reglementje.

Leo von Thun-Hohenstein gróf (Magyarországon elterjedt névalakjában: Leo Thun; Tetschen – ma: Děčín –, Csehország, 1811. április 7 – Bécs, 1888. december 17.) osztrák politikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter, író.

„Thun pályájának legfontosabb mérföldköve – egyúttal a magyar oktatásügy történetének egyik legfontosabb dokumentuma – az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák működését átszervező 1849-es rendelet, amelyet hamarosan Magyarországra is kiterjesztettek. Az Entwurf a korábbi felsőfokú képzés egy részének középszintre helyezésével bevezette a nyolcosztályos gimnázium és a hatosztályos reáliskola rendszerét, a képesítéshez kötött szaktanári rendszert és az érettségi vizsgát. A tanítás nyelvévé az intézmény székhelyén élő lakosság többségének anyanyelvét tette. Ettől azonban Thun már 1855-ben visszakozott, amikor a német nyelvű tanítást kezdte erőltetni, de ez a magyar iskolák ellenállása miatt csak részben valósulhatott meg, s az 1860-as októberi diplomával végleg kudarcot vallott.” (Wikipédia)

Visszatérve a Szász Károly-i jellemzésre, nagyon elgondolkoztató megállapítás: az ifjúság Mentovichot szerette a legjobban!

De talán a legszebb megemlékezést Jékely Zoltán írta Mentovichról a Pásztortűzben (melyet sok irodalmi folyóirat és kötet újraközölt): Mentovich Ferenc, az Unió-dalok költője.

„Mondd: Mentovich Ferenc, s rávágom: Unió dalok; az Unió dalok-ról viszont Mentovich Ferenc jut az ember eszébe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is igen tudunk mást őfelőle. S ha elolvastuk az Unió dalok-at, dalolójukat csapzott hajú, véres homlokú ifjúnak képzeltük, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, halálhörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el, s nemsokára őt magát is elsodorja a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.”

„S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. 1847-ben járunk. A gyanús, vihar előtti fél-csendességben ösztönös kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehér megye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc házigazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át.”

„Alsó-Fehér megyében […] legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az ossziáni előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:

Dalok, dalok, ti szárnyra kelt madárkák,

Minő szerencse fog mosolyogni nektek?

Lesz-e kebel, lesz-e szív a hazában,

Honnan lágy érzelemmel visszazengtek?

Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme beteljesülő és eleitől fogva boldog volt. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes költőre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatalos sóvárgás, ez az ő »Kesergő szerelme« és »Lilla-dalai«. S íme az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb »visszazengés«: 1848. május 30-án Kolozsvárt kimondják az uniót.

Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy épülethez egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogyne volna ott. Gyulai Pállal s volt neveltjével, Szász Károllyal huszonnégy versből álló kötetet adnak ki, A Nemzeti színek-et, barátságuk, lelki szimbiózisuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak.”

„S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a Szabadságharc hőseit vélnők: oly hatalmasak lehettek, mint a kolozsvári Mátyás-szobor bronzvitézei… A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:

Az égre szegzé szent arcát a költő,

S kezében tartva lantját, énekelt.”2

Ilyen szépen is csak egy Jékely-nagyságú költő tud írni a kollégáról, nem véletlenül tüntette ki Mentovichot holtig tartó barátságával maga Arany János is.

IRODALOM

http://epa.oszk.hu/02500/02518/00105/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1939_03-04_105-112.pdf.

1Erdélyi Protestáns Közlöny, 1879. 52. szám. Koncz József is idézi a Marosvásárhelyi Ev. Ref. Koll. Története pp. 408–409. 

2Pásztortűz, Kolozsvár, 1941. dec. 15., pp. 647–650

-----
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (VII.)

Arany János és Mentovich barátságának egyik legkedvesebb fejezete az egymás ugratására rajzolt vicclap volt. 

Charivari (olvasd Sárivári)

Arany János és Mentovich barátságának egyik legkedvesebb fejezete az egymás ugratására rajzolt vicclap volt. Erről elsőként Benkó Imre számolt be Arany János Nagykőrösön című művében, majd ezt a részletes beszámolót Nagy Endre, a marosvásárhelyi református kollégium hajdani igazgatója Benkótól idézi:

»Mentovich a napi eseményekről élclapot rajzolt és írt „Charivari” címmel. Arany ezzel szemben „Contra Charivarit” szerkesztett, melynek minden száma Mentovichot ábrázolta.

A Charivari első száma Szilágyit ábrázolja, amint egy fürdőkádban ül, „Székely (Szilágyi neve magok között) meg nem erősíttetvén a kormány által, vasas fürdőben erősíti magát” aláírással. A második szám egy orgonát ábrázol, ahol a sípokat gyermek- és macskafejek helyettesítik, középen pedig Nagy József orgonista feje van s aláírva: „Indítvány, miképp lehetne a kőrösi orgonánál az ércsípokat ideiglenesen pótolni.” A kőrösi egyház orgonájának ugyanis, mely akkor készült, ércsípjai nem érkeztek meg kellő időre. Egy későbbi szám mindenféle pecsenyével rakott, terített asztalt ábrázol, s mellette dr. Lengyel, a természetrajz tanára eszik, aláírva: „Lengyel professzor állattömési működésében.” Lengyel ugyanis meghozatta a természetrajz szertár számára az állattömő eszközöket, de még addig semmit sem tömött ki. Egy másik számban pedig a kecskeméti küldöttséget rajzolta le, sintérdróttal kezükben, amint a kőrösi gimnáziumot kerülgetik. Aláírva: „A kecskemétiek professzort fogdosnak.” Ugyanis több kőrösi tanárt hívtak meg a kecskemétiek az igazgatói székre, de egyikök sem fogadta el.

Ezzel szemben Arany „Contra Charivari”-jának első száma „Krakkó ostroma”. Egy kis váracska áll a képen, s ettől nem messze Mentovich hason fekszik, háttal fordulva a váracska felé. Mentovich ugyanis többször mesélte társainak, mint vett ő részt a Krakkó körül folyt csatározásban. Ugyanerre vonatkozik a 2. szám, melynek aláírása: „A krakkói diadal: Utánam, vitézek!” Mentovichot úgy ábrázolja, amint kardját, puskáját eldobva menekül, s e közben csákója és parókája fejéről leesik. A harmadik szám aláírása: Obstupati, steteruntque comae1.” Mentovich két társával ferblizik, s a nagy csodálkozástól hajszálai égnek állnak; ebben az az élc, hogy Mentovich egészen kopasz volt s parókát nem viselt. A 4. szám aláírása: „Legjobb az egyenes út”, s a képen Mentovich az iskolakerítésen mászik át. Ennek az volt a története, hogy egyszer Mentovich az órák bevégzése után még jó darab ideig időzött szertárában, s mikor haza akart menni, minthogy az iskola nagy vasajtaja be volt zárva, s senki sem volt a közelben, kénytelen volt a kerítésen átmászni az Aranyék udvarára.

A 7. szám aláírása: „A kék vadász (Mentovich elnevezése maguk közt) fegyverengedélyért folyamodik” s azt ábrázolja, amint Mentovich egy díványon ül a zsandár neje mellett, s annak éppen kezet csókol. A 8. szám aláírása: „A fegyverengedélyhez szükséges varjú fejek beszerzése.” A képen Mentovich egy fa alatt áll, s bár feje felett sok varjú repked, puskája a fához van támasztva, s több gyermektől vásárolja a döglött varjúkat.

Ha e vidám társasághoz végül hozzávesszük azt a szerény, megelégedett családi tűzhelyet, mely neki osztályrészül jutott s melyet ugyan egyszer-máskor csapásokkal is látogatott a sors, de azért a maga szerénységében mindig boldognak érezte magát: megtaláljuk mindazokat az okokat, melyek több tárának távozása dacára út Kőrösön tartották.«2

A Charivariból képet egyedül csak Dánielisz Endre Arany és Mentovich barátsága című cikkében közölt:

„a maguk szórakoztatására afféle humoros faliújságot szerkeszt Mentovich Charivari (Sári-vári) címen. A címet egy korabeli híres francia, illetve közvetlenebbül az ugyanígy nevezett első magyar élclaptól (1848) kölcsönözték. Mentovich a tanárélet mulattató epizódjait örökítette meg benne, s ötleteit — rajzolni nem tudván — mással kiviteleztette. Aranynak különösen három szám tetszhetett, mert ezeket Tompának meglepő részletességgel írja le (Arany János hátrahagyott iratai és levelezése, III. Budapest, 1888. 394—395). Arany válaszul megrajzolja a Contra-Charivarit, s ennek valamennyi példányával Mentovichot csipkedi. A jó néhány ellenszám megjelenése bizonyítja, hogy ezekért a csipkelődésekért nem haragudott meg a nagy tréfacsináló. Aranyra viszont a játék határozottan jótékony hatással volt. Erről maga tesz tanúságot, amikor Mentovich végleges eltávozásakor Tompának így panaszkodik: „M. amint olvashattad, elhagy bennünket. Sajnálom. Igen jó fiú volt. Ki csinálja ezentúl a charivarikat, melyekben ő oly nagy mester." Majd levele befejezésében többedmagának a véleményét foglalja össze: „Ily jó kedély igen nagy jótétemény volt ránk, melancholiáns emberekre nézve" (levelének kelte: 1856, a szünnapok elsőjén).”3

A nagy kérdés: vajon fizikailag hol találhatók ma meg a Charivari és a Contra-Charivari füzetek? Egyetlen fogódzó Dánielisz Endre, a nagyszalontai  90 éves Arany János-kutató cikke. Az idős szakértő – kérdésemre – határozottan állította, hogy ő Törös László nagykőrösi Arany János-kutatótól, a hajdani múzeumigazgatótól kapta meg, és nekem is azt ajánlotta, hogy Nagykőrösön keressem. Természetesen ezt az utat végig is jártam, de sajnos nem akadtam a Charivari füzetek nyomára. (Ezúton is köszönöm Mészáros László nagykőrösi történész-muzeológusnak.) Mivel Szilágyi Sándor történész hagyatékában maradtak a Charivari füzetek, ezért azon a nyomom indultam tovább. Szilágyi Sándornak sok kézirata található az OSZK Kézirattárában, és ott Bakos József könyvtáros-levéltáros volt olyan kedves, hogy több napon át utána keresett, de semmi nyomra vezetőt sem talált a Charivari füzeteket illetően. Szilágyi Sándor az akkori Egyetemi Könyvtár főigazgatója volt, tehát ezt az utat is bejártam. De sem a hajdani Egyetemi Könyvtár mai jogutódjánál, sem az ELTE Levéltárában nincs nyoma a Charivari füzeteknek. (Köszönet Mód Zsuzsannának, az ELTE Egyetemi Könyvtár munkatársának és Varga Júliának az ELTE Levéltára igazgatónőjének.)  A legtöbb Arany János-kéziratot az MTA Könyvtár Kézirattára őrzi, ezért tőlük is segítséget kértem. Sajnos nem volt szerencsém.(Köszönet Mázi Béla kolléga úrnak, az MTA Könyvtár Kézirattárából.) Ott sincs!

Maradt hát a nagy közvélemény és az olvasóközönség osztott, de nem lebecsülendő tudása: Vajon hol lehetnek a Charivari és a Contra-Charivari Mentovich Ferenc, illetve Arany János által megrajzolt füzetek? Merthogy az 1960-70 években még megvoltak, arra bizonyíték a 90 éves Dánielisz Endre nagyszalontai kutatónak a tanulmánya! Talán Arany János születésének 200. évfordulójára ez az igazi kézirati ritkaság is előkerülhet, mely az Arany–Mentovich-barátság egyik legkedvesebb tárgyi emléke lenne.

Irodalom

Benkó Imre: Arany János tanársága Nagy-Kőrösön. Nagykőrös 1897.

Dánielisz Endre: Arany és Mentovich barátsága, Korunk 1969, június

Nagy Endre: Mentovich Ferencz élete és működése. Maros-Vásárhelytt, 1904. Ev. Ref. Collégiumi Nyomda.

1Obstupui, steteruntque comae = A hajam égnek állta félelemtől. 

2Nagy Endre: Mentovich Ferencz élete és működése. Maros-Vásárhelytt, 1904. Ev. Ref. Collégiumi Nyomda. pp.44-46.

3Dánielisz Endre: Arany és Mentovich barátsága, Korunk 1969, június, pp.935–939.

------
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (VIII.)

Olvashattuk a múlt heti részben, hogy a nagykőrösi református kollégiumban Mentovich volt a felelős a jó hangulat biztosításáért! Arany Jánosra is gyógyító hatással volt a Charivarik–Contra-Charivarik szerkesztése. 

Olvashattuk a múlt heti részben, hogy a nagykőrösi református kollégiumban Mentovich volt a felelős a jó hangulat biztosításáért! Arany Jánosra is gyógyító hatással volt a Charivarik–Contra-Charivarik szerkesztése. És ennek ellenére a Nagy tanári kar egyszer csak kezdett felbomlani! Elsőként Szász Károly ment el, mert meghívták református papnak egyik egyházközségbe, majd Mentovich Ferenc is követte. Mi vezethetett a jó tanári közösségnek a felbomlásához? Véleményem szerint az akkori tanügyi törvénykezésnek az a rendelete, hogy mind az iskolák, mind a tanárok nyilvánossági jogot kellett szerezzenek! Ez nagyjából megfelel a mai akkreditációnak. Ma az egyetemek szenvednek az akkreditációs rendelkezések nyűgétől. (Megfelelő számú és minősítésű professzorok és docensek szükségeltetnek, megfelelő infrastrukturális felszerelés és megfelelő tudományos kutatás. De vannak nevetséges követelmények is. Például egy új szak bevezetését először ideiglenesen akkreditálják, majd ha az új szakon végzett, három évfolyambeli hallgatók 50%-a idegen egyetemen sikeresen államvizsgázott, akkor kérhetik az új szak akkreditálását. Az még 2-3 évbe is beletelhet. Tehát jó esetben 5 év alatt lehet megszerezni egy új szak akkreditálását. Nos, ebben a felgyorsult világunkban addigra az új szakra meg is szűnhet a piaci igény. Gondoljunk csak egy bányász informatikusra, médiainformatikusra stb. A lényeg: mire akkreditálnak egy új szakot, addigra esetleg már nincs is rá szükség!)

Egy kicsit kiéleztem a mai állapotokat, analógiát adandó a nagykőrösi helyzetre. Valójában ez történt Nagykőrösön is: mire megkapta a nyilvánossági jogot, addigra szétszéledtek a professzorok! Ahogy még a régebbi részekben is írtam, Arany János sem végzett egyetemet, és érettségije sem volt, ennek ellenére senki sem vitatta, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb költője. Mentovich végzettsége rendben volt, bár lehet, hogy neki sem volt papírja a külföldi egyetemjárásról. Ugyanis azt akkoriban nem úgy értelmezték, mint manapság. Akkor a hallgatók nem azért mentek egyetemre, hogy diplomát, hanem azért, hogy tudást szerezzenek! Például Bolyai Farkas beiratkozott a Göttingeni Egyetemre, bekerült az egyetem anyakönyvébe és kész. Már az ő érdeke volt, hogy eljárjon az előadásokra, a tanár nem is vizsgáztatott a mai értelemben. Legtöbb, amit tett, az volt, hogy elbeszélgetett a hallgatóival, hiszen azokat munkatársainak, kollégáinak tekintette. Akkor nem azért utaztak ki az egyetemre, hogy tekeregjenek, és valahogy átevickéljenek a vizsgán, hanem, hogy meghallgassanak egy Kästnert, egy Lichtenberget, egy Gausst! Eleinte nem is volt a hallgatóknak indexe vagy leckekönyve, azonban szenvedélyes volt a tudásvágyuk, az érdeklődésük. Maga az index jelentése: sorszám, amely az anyakönyvi számot jelenti, amely szám alatt a tanulni vágyó hallgatót beírták a nagy könyvbe. Feljegyezték, hogy mikor a középkori párizsi egyetemre egy erdélyi hazánkfia beiratkozott, és rosszul viselkedett, akkor az egyetem vezetősége nem a kedves szülőknek írt, hogy a gyerekük korhelykedett, hanem a magyar királynak!

Szóval nem tudom, Mentovichnak volt-e papírja arról, hogy külföldi egyetemeken az akkori világ vezető filozófusait hallgatta. Ugyanis akkor még a filozófia a tudományok fáklyája volt, és nem süllyedt a politikát, hatalmi érdekeket vagy az ellenzéket kiszolgáló pártideológiává.

(Egy kedves anekdota: egy fiatal diplomás jelentkezett egy IT cégnél, és dicsekedett, hogy neki négy diplomája is van, mire a vállalkozó azt válaszolta neki, hogy ő nem az irodáját szeretné kitapétázni, hanem a megrendeléseknek megfelelni!)

A nagykőrösi református kollégium a Nagy tanári kar csúcsteljesítménye alatt nem kapta meg a nyilvánossági jogot. Később aztán megkapta, de akkorra már a tanárok szétszéledtek. Mentovichnak beteg lett a felesége, a korabeli okiratok szerint nem bírta a nagykőrösi éghajlatot, és az orvosok is a jó erdélyi levegőt ajánlották. Így Mentovichnak kapóra jött, hogy Marosvásárhelyen Bolyai Farkas nyugdíjba vonulása után, id. Szász Ká-roly elhunytával, majd Kasza Dániel Enyedre távoztával megüresedett a matematika-fizika-kémia tanszék. 

Olvassuk csak el Mentovich anyósának egy másik kétségbeejtő levelét, amit Bolyai Farkasnak írt (az elsőből már közöltem részletet):

„Nagykőrös, 1856. április 18.

Édes Bolyai bácsi!

Újra alkalmatlankodom levelemmel, de tudván azt, hogy Uramnak mily igaz szívű atyai jó barátya, egész bizalommal teszem, annál is inkább, mivel azon dologba mit írni fogok Bolyai bácsi járhat el a’ legjobban; – ugyanis Mentovich ennek a’ hónak 15-én indított MVásárhelyre egy levelet Hegedűs Jánosnak, melybe egy Dósának szóló levél volt zárva, hasónlag még egy más levelet indított gróf Toldalagi Ferenc fő Curátor Urnak, ugyan MVásárhelyre, mindegyik levelet csak levéljeggyel, egyiket se Recepissével? ez Ferencbe aggodalmat szült s éppen most mondá nekem, én azért tüstént be ültem Bolyai bácsinak írandó, hogy megkérjem azon barátságra, fáradjon el Hegedűs Jánoshoz (ki Mentovich tanuló társa és jó barátja) és kérdezze meg tőle kapta-é a’ Mentovich levelét. s akár igen, akár nem – igen –igen instáljuk édes jó Bolyai bácsi tudósítson bennünket róla minnyárt, mert nagyon nyugtalanok vagyunk miatta, – mert igen gyakran veszett el levelünk.

Mentovich írt mindazoknak kiknek gondolta, hogy írni kell. Uram is írt többeknek. Bár Dósát lehetne megnyerni, ő azt hiszem most is nagy béfolyással van a’ prof. Candidatiora MVásárhelyt, ha Mentovichot láthatná, megösmerkednének vele, semmi kétségem sincs, hogy nagyon megszeretné; általjában azt hiszem, hogy ha oly szerencsés lesz Mentovich a’ MVásárhelyi professzorságot elnyerni; ott őtet szeretni ’s becsülni fogják, valamint itt. Szegény Anikóm, most újból rosszabbul van, különös változásai vannak, mit úgy látszik az idevaló orvosok nem értik, – orvossággal él, – napról-napra fogy, iszonyatosan fél a’ haláltól, azért mihelyt rosszabbul van, mindég sír úgy meg ijed, hogy ő már itt soha jobban nem lesz, s ennek következtibe még rosszabbul lesz, a’ múlt éjjel sem aludt, szorult összve a’ mejje a’ testének különböző részibe bolha csípéshez hasonló szúrásokat érez, testébe naponta több helyében fájdalmat érez, étvágya nincs. Képzelheti, édes Bolyai bácsi mit állok én ki, magam is gyenge beteges léve, sokszor alig állok a’ lábamon, még is vidám arcot kell mutatnom, s Anikómat bíztatni – már most az a’ remény vigasztalja csak, hogy élete, gyermekei, ’s Férje számára az által lesz biztosítva, ha Erdélybe bémehet, ha ebbe a’ reményibe csalódik (Isten őrizz!) nem tudom, mi történik, csak ha szóba is jő, már ki kél a’ képiből – oh, édes Bolyai bácsi kövessünk el mindent arra, hogy bé mehessünk, hiszem, hogy ha Dósa Ferenc mellett lesz, bé is megyünk, kösse lelkére édes Bolyai bácsi, hiszem az oskola ügye is csak nyer egy ily tudományos míveltségű, szorgalmas caracteres emberrel. Uramnak is mily jó lenne MVásárhelyt, mint odavalósi születés, ki életének szebb részét ifjúságát ott töltötte, én is ott kezdtem az életet, sok jó embereink vannak ott – testvérem s mások, Ferencnek is barátai, s a’ jó Dr. Antal ki igaz barátunk volt mindég, s kibe most is a’ legnagyobb bizodalmunkat helyezzük –, Beszéljen Kemény Györggyel is édes Bolyai bácsi, ’s írjon egypár bíztató szót. Báró Bánffi János Úr is Curátor, de nem vagyok bizonyos, kérje meg Kemény Györgyet írjon neki, s kérje pártfogását.

Simontól ma kaptuk levelét, ő azt írja, hogy Hegedűs János akarja Mentovichot. Azt hiszem Dósát is meg lehet nyerni, hisz őt én egy igen jó érzésű jó caracterű embernek ösmertem mindég, kit minnyájan igen nagyon becsültünk eddig is, de ha most ezen ügybe munkáskezet nyújt Ferencnek, örökös hálával kötelez le nem csak engem, de gyermekeimet is. Isten áldja édes jó Bolyai bácsi Uram, Ferenc, Anikó, Linkám, vélem együtt igen nagyon tiszteljük. Ügyünket újra lelkére kötvén édes jó Bolyai bácsi maradok örökös mély tisztelettel.

Testvérem Palit ölelem ’s kérem őt is a’ mit tehet, tegyen ügyönkbe alázatos szolgája szerető húga: Bodor Julianna

U.I. Instálom a’ jó Dr. Antalt kérje fel tegyen ő is érettünk szóljon Dósának ő is, és a’ püspöknek. Egyéb aránt Mentovich írt a’ Püspöknek is, ’s kérte pártfogását.”

1856 őszétől Mentovich már a marosvásárhelyi református kollégiumban tanított. 1856. november 20-án elhunyt Bolyai Farkas, így sokat nem élvezhették az öreg tudós kedves társaságát. A felesége a jó erdélyi levegőn és őshazai légkörben meggyógyulhatott, mert 1859-ben szült egy Ferenc nevű fiút. Arany Jánossal élete végéig levelezett! 

(Folytatjuk)

----
Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (IX.)

Ahogyan az előző részekben is megírtam, az Arany–Mentovich-levelezést lényegében már közölték, tudtommal nincs olyan levél, ami nem jelent volna meg. 

Mentovich Ferenc (1819–1879) a Kultúrpalota féldomborművén

Ahogyan az előző részekben is megírtam, az Arany–Mentovich-levelezést lényegében már közölték, tudtommal nincs olyan levél, ami nem jelent volna meg. Mégis, újraolvasva az értékes sorokat, mindig találunk érdekes, új gondolatokat.

Sorozatunk utolsó részéhez értünk, ezért idézzük fel Arany Jánosnak 150 évvel ezelőtt, 1866. november 27-én Mentovichhoz, Marosvásárhelyre írt levelét. A levelet azután írta Arany, hogy elvesztette lányát, Arany Juliskát, Szél Kálmánnét.

A levélből megtudhatjuk, hogy Arany János sohasem járt Erdélyben! Pedig olyan szépen ír róla az Erdély c. versében:

Arany János: ERDÉLY

I

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél –

Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Láncaid lehulltak s im azontúl soká

Félve lépdel lábad, amikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, – benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, – ha nem is, amit érdemeltél, –

Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.

II

Avagy a történet nincsen-e megirva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, –

Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy akinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat? igen, elfeledted,

Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy s lapjain tenéked

Nem szentel jövőre egy betű emléket.

Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen

Nagysága beárnyaz törpe lételedben:

Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak

Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,

A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:

Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,

Te valál az, aki lüktettél szabadon.

Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;

Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:

Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,

Megtanulta már, hogy – nem bírsz szabad lenni!

(1848. nov.)

Szeretett volna eljönni Attila hazájába, szerette volna meglátogatni Attila hunjait, de a Sors ettől a vágyától is megfosztotta. Milyen érdekes is az élet! Erdély tőszomszédságában élt, de sohasem láthatta Erdélyt! Mégis olyan szépen írt róla, ahogy csak Arany írhatott.

Én szeretném hinni, hogy Aranynak senki sem fogja leértékelni azt a történelmi nézetét, miszerint a székelyek tényleg közel állnak Attila király hunjaihoz. Arany János sokat építkezett a szájhagyományból és a történelmi legendákból, de nem hiszem, hogy létezik olyan magyar ember, akinek a szívét ne érintette volna meg legalább egy Arany János-vers.

„Mentovich Ferencnek

Pest, 1866. november 27.

Édes barátom!

Veszteségünk iránti részvétteket, amint megíratlan is tudtam, képzeltem, úgy most szívemből köszönöm. Igazad van: ilyenkor a vígasztalás nem sokat ér; nekünk, az első hetek és hónapok alatt, valóban terhünkre is volt. Azért nemhogy vártam volna barátaimtól amaz első időben: de féltem tőle; azon gyötrelemtől, hogy nekem a vígasztalásokat szépen csiszolt periodusokban meg kelljen köszönnöm. Azóta már féltünk – féltettünk többet is; ezáltal enyhült némileg annak az egynek kizárólagos volta. De azért megmarad – meg, utolsó lehelletig!

Találtad, hogy bajosan látom én valaha Erdélyt; harminc esztendeig laktam a tövében, ifjú voltam, kedvem is lett volna utazni: ha akkor nem mentem, annál kevésbé teszek most föl magamról oly vállalkozó szellemet. Attilával és húnjaival nem sokat törődöm már: az én napjaim úgy vannak ketté szakítva derékon, hogy ami megmarad, az már csak mosdani, reggelizni, s ebéd után pipázni való. Vénülünk, édes Ferim, legalább én, nagyon. Nekem a munkára nyugalom, gondtalan élet kellene, bú nélküli élet: szubjektív bajaimból nem sokat tudok én csinálni: ami nekem fáj, fáj, mint az oldalnyilallás, és nem ad szimfónikus hangot. Más fájdalom az, amit az ember oly szép rígmusokba tud szedni. Hogy pedig objektíve írhassak valamit, az kellene, hogy szubjektíve ne zaklasson a sors, a hivatal, a gond, mint az igavonó marhát.

Azt okosan tennéd, ha fellátogatnál Pestre, hová már több érdek is vonz, mint eddig. De a „tilli-tullit” – én már csak Losonczy barátomnak hagyom. Ő még a hajdani fiatal ember: közelebb is nagy költői névnapot ült. Irigylem a kedélyét.

Tompáról régecskén hallottam – de csak rosszt. Szívbaja van szegénynek, s hozzá iszonyú türelmetlen lelke. Nem reméli, hogy kigyógyuljon – s békétlen, hogy él. Így múlunk el, egymás után, édes barátom.

Azonban elég ennyi, oly röst levélírótól mint – mi ketten. Szíves tiszteletemet a kedves komámasszonynak; téged pedig ölel,

állandó barátod Arany János”

Nekünk nem maradt más hátra, mint elbúcsúzzunk ettől a két igaz jó baráttól, és bízzunk abban, hogy a levéltárak mélyéről előkerülhetnek még darabok az Arany–Mentovich-levelezésből, illetve, hogy megkerülnek a Charivari és a Contra-Charivari eredeti példányai is. 

(Vége)

----



Arany János és az erdélyiek (II.)
FORRÁS

A múlt évi Népújság-beli sorozatomat (Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról1) azzal fejeztem be, hogy keresem Arany János gúnyrajzát Mentovichról, melyet Dánielisz Endre kiváló, Nagyszalontán élő Arany-kutató közölt a Korunk folyóiratban.

Arany János lakóháza Nagykőrösön

A múlt évi Népújság-beli sorozatomat (Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról1) azzal fejeztem be, hogy keresem Arany János gúnyrajzát Mentovichról, melyet Dánielisz Endre kiváló, Nagyszalontán élő Arany-kutató közölt a Korunk folyóiratban. Dánielisz tanulmánya interneten is elérhető, bárki elolvashatja és a rajzot is megnézheti. Szerettem volna megkeresni az eredeti Arany-kéziratot, mert arra gondoltam, ha az 1970-es években Dánielisz leközölte, akkor meg kell legyen valahol, hiszen túlélte a 2. világégést! Éppen ezért felhívtam telefonon a jó szellemi és fizikai erőben lévő 90 éves kutatót (aki Bordás László nagyapámnak jó barátja és munkatársa volt), és megkérdeztem, hogy emlékezete szerint ma hol lehetnek ezek a Charivári (olvasd Sárivári) gúnyrajzok, és amikor ő közölte, honnan szerezte a másolatokat? Dánielisz Endre egyértelműen állította, hogy a hajdani kiváló nagykőrösi Arany-kutatótól, Törös Lászlótól kapta. Törös László, a nagykőrősi Arany Múzeum tudós igazgatója és Arany-kutató azóta már Arany Jánossal személyesen is beszélgethet az örök irodalmi mezőkön, sőt már Törös László fia is átköltözött a másvilágra. Így Törös László családjától nem fogom tudni megszerezni a Charivári gúnyrajzokat. Akkor természetesen a nagykőrösi Arany János Múzeumhoz fordultam e-mailben, telefonon is, de ők sem tudtak segíteni. Azt viszont határozottan állítják, hogy ezek a karikatúrák a nagykőrösi Arany János Múzeumban nincsenek. Így tovább kutattam utánuk Szilágyi Sándor, Arany és Mentovich hajdani kollégája hagyatékában, az OSZK-ban, az MTA Arany-hagyatékban, az ELTE Levéltárában stb. De sehol sem bukkantunk még csak a nyomára sem!

És akkor éppen a Népújság-beli írásaimnak köszönhetően megkeresett a Balatonbogláron élő Farkas Péter irodalomtörténész, bibliográfus, aki a Népújságban megjelent, Szász Károlyra vonatkozó írásaim és adataim után érdeklődött. Az így kialakult párbeszédünk során vettem észre, hogy Farkas Péter dolgozott Nagykőrösön is, sőt össze is állította Törös László Arany Jánosra vonatkozó publikációit! Így megkérdeztem, hogy mit tud az eredeti Charivári gúnyrajzok eredeti lelőhelyéről. És akkor Farkas Péter megoldotta a rejtélyt: ezek nem is voltak meg Nagykőrösön, de olyan pontos irodalmi leírások maradtak fenn a karikatúrákról, hogy Törös László megkért egy képzőművészt, hogy a leírások alapján készítse el a Charivári gúnyrajzok fantáziaképeit! Ezt el is végezte a képzőművész (sajnos Farkas Péter sem emlékszik a nevére), és ezekből Törös László rendezett egy kiállítást is a nagykőrösi Arany János Múzeumban. Nos, egy ilyen fantáziarajzot (másolatot) küldött el aztán Dánielisz Endrének is, aki betette a Korunkban2 írt tanulmánya illusztrálására!

Tehát azért nem találtam meg az eredeti Charivári rajzokat, mert azok már régen elvesztek! (És nehéz olyan okiratokat felkutatni, melyek nem is léteznek!) Számomra és a tudományos dolgozatokat közlő fiataloknak ajánlom, ezért fontos megjelölni a dokumentumok lelőhelyét is a tudományos közleményekben! Tanulságos eset a Bolyai-kutatóknak is. Ma gomba módra terjedt el, hogy Bolyai János arcképéről készítenek képzőművészek (hivatásosak és/vagy amatőrök) ábrázolásokat, és aztán úgy jelennek meg a tanulmányokban, főleg az interneten, hogy a legjobb „kép” Bolyai Jánosról! Aztán jön egy ifjú titán, és közöl egy meta-dolgozatot, amiben közli a „legjobb” arcképet Bolyai Jánosról. Holott már az első képzőművészeti alkotás is fantáziakép volt, mellőzött minden reális alapot! Nincs hiteles arcképünk Bolyai Jánosról, és az összes eddigi kép csak fantáziakép, magyarul kitaláció!

És így állunk az Arany és Mentovich Ferenc által rajzolt Charivári, illetve kontra-Charivári gúnyrajzokkal is! Minden jel arra mutat, hogy ezek eredetije elveszett, már a XIX. század végére!

Most folytassuk Arany János és Mentovich levelezésének közlését (átolvasását). Arany és Mentovich csak 5 évet tanítottak együtt Nagykőrösön, de ez mind Arany, mind Mentovich életében meghatározó élmény maradt! Ahogy a tavalyi sorozatomban már megírtam, Nagykőrösön Mentovich volt a felelős a jó hangulatért. És mindenki, aki személyesen ismerte Mentovichot, állította, ahol ő megjelent, ott elmúlt a rossz hangulat, szellemi légkört teremtett, sziporkázó intelligenciájával mindenkit felvidított és mindenkihez volt egy frissítő és felvidító megjegyzése. Ezt igazolják a Charivári gúnyrajzok, melyekre Arany is megszerkesztette a maga kontra-Charivári lapjait!

Az alábbi levél tudtommal az első, melyet Arany János írt Marosvásárhelyre Mentovichnak azután, hogy elváltak Nagykőrösön!

ARANY JÁNOS – MENTOVICH FERENCNEK 

Nagy-Kőrös april. 25. 1858. 

Édes barátom! 

Ha a levélirásban, részint szenvedő állapotom, részint az ebből folyó lustaság miatt, jó magam is a lajhár gyorsaságával nem vetekedném; úgy talán inkább félhetnél részemről szemrehányástól; bár akkor sem bizonyos, tenném-e azt, miután irántami jó indulatodról s becses barátságodról mindenkor jobban meg valék győződve, hogysem egy kis mulasztásért eddig táplált jó hitemet szélnek eresszem. És bár jól esett olvasnom soraidból baráti érzésed őszinte kiömlését: ennek szüksége legfölebb részeden vala, ha azt hivéd, hogy öt évi együttlétünk nem volt elégséges engem szivedhez közel hozni: de részemről felesleges volt e vallomás, mert én, az első napok óta, melyeket mint ujoncztanár jó családod szives körében töltöttem, változatlan barátságot érzék irányodban; s ha te azt oly tisztán, mint kellett volna, fel nem ismerhetted: talán szokott ügyetlen modorom a hibás. Tartson meg az isten bennünket, édes Ferim, ne csak ez árnyékvilágban, hanem egymás jó barátságában is soká-soká! de most hagyjuk ez érzelgést, mert bár jól esik az embernek olykor szive teljéből kiönteni egy kicsit, de az efféle, ha nagyon hosszú körmondatokban nyilatkozik, végtelen unalmassá teszi a levelet. – 

Kedves családod felőli tudositásodon szivünkből örvendettünk. Tehát az erdélyi lég használt az én jó (és szép) komámasszonyomnak. A gyermekek nőnek. Gyula azóta nagy müvész lehet: nem taníttatod rajzolni? arra is nagy hajlama volt. – Mi is megvagyunk, hála az égnek. Nőm ottan-ottan lábait fájlalja – ez nehány év óta elő-előfordúl – máskép egészséges. Laczi már nagy fiú, oly nagy, hogy nem ismernél rá, akkora magas, mint én, pedig még csak most 14 éves. Jelenleg az V. osztályba jár és mégeddig jól tanul. Tudod, hogy leginkább ő köt engem Köröshöz: ennek is hát majd vége lesz. De nem verem a készülőt. Furcsa, hogy azok közül, kik 51-ben itt voltunk, én készültem mindig, s ime most is itt vagyok, már hetedik éve! – Julcsa, hihetően a gyakori betegség miatt, kicsiny maradt szegény, még nőhet ugyan, de nagy már nem lesz, középtermetű is alig. Különben most igen jó egészségben van, egy év óta az orbáncz is megkimélte. Én? se jobban, se sokkal roszabbúl, mint voltam. Fejem egyre zúg, s alkalmatlanná tesz a munkára, – hozzá, mint minden tavaszszal jobban érzem, a mell se nagyon derék. Rongy élet biz ez, de hordjuk, míg lehet, mert nincs különb.

…

A közelebbi nagy vacatiót szülőföldemen Szalontán töltöttem, családostul. Ez után még könnyebb lesz oda rándulni, mióta a vasút N[agyváradig megnyilt – mert onnan már nincs messze és mindig jó az út, valamint Erdély felé is. Ez irányba az öszön [!] szinte voltam a Királyhágóig, de túl rajta nem és – szégyellem bihari létemre – soha életemben. Ha az általad ajánlott számokat megnyernők – vagy ha csak annyira jövedelmes ügyleteket tudnék csinálni a könyvárusokkal, mint régebben, kétszer se mondanám, hogy legközelebbi kirándulásom Erdély felé nem veszi irányát: de igy, mikor, telelő medvekint, csak a boldogabb időkben szerzett hájamat fogyasztom, nehezen nyilik ily költséges expeditióra kilátás. A tél hosszú, a zsiradék kevés: lesz-e valaha kikelet, nem tudom. Pedig előre élvezem már a viszontlátás örömét, mely ha nem is a Zandirham honában, de itt csakugyan megtörténhetnék; s ha nem miskolczi bornál, a kőrösi mellett is tudnánk mi egymásnak örülni. Csak azt ohajtom, hogy inkább az idén, mint jövendőre jöj; mert periculum in mora, s ki tudja, hogy addig ernyős bajuszom nem szenved-e valamely költői metamorphosist, kajla eresze szomorú fűzzé` változván? „Minden órádnak leszakaszd virágát” mondja Vajda János: ha tehát én a te virágod vagyok, jer és szakaszsz le! 

Irodalomról beszélni is restelek, miután kikoptam belőle. Úgy van az ember ezzel is, mint czigány lova a koplalással: midőn beletanulna már, akkor döglik el. Richtig! soha e hasonlat jobban alkalmazva nem volt. 

Lakásom még folyvást a kollégyiom melletti ház: ennek kis szobájában, füst felleg közepett, veres sujtásos háló köntösben, török fezzel agyamon, képzelj engemet, ha azt akarod, hogy phantasiád el ne vesse a sulykot, mint néha a Jókayé. Pestet azóta nem láttam, hogy téged. De hozzám néha rándultak le onnan: Kemény, Csengery, Gyulai, Brassai &c. – Iskolánknak eddig még nem sokat ártott a nyilvános Kecskemét versenye: de árthat ezután. Most Kecskemét teszi az avantgardeot Bécs felé; Kőrös előre hátra pislog; Debreczen effective hátrálót fúj. Mi lesz a táborozás eredménye, majd megmutatja az idő. Hanem, lásd, mire belé ízeledném a levélirásba: elfogy előlem is a papir, melyet ez alkalommal apróra beirni elégnek tartottam. Rajtad áll, hogy gyakrabban irjak. Most tehát fogadd szives ölelésemet. Családom köszönt és csókol mindnyájotokat, velem együtt, ki maradok a sirig

hűved 

Arany János”3 

(Folytatjuk)

1 OGR: Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (I.–IX.), Népújság, (2015. okt. 23 – 2016. jan. 8.)

2 Dánielisz Endre: Arany és Mentovich barátsága. Korunk, 1969. 6. Vita Zsigmond: Arany János erdélyiek között Nagykőrösön. Korunk, 1972. 12. 

3 Arany János összes művei, szerkeszti Korompay H. János, XVII. kötet Arany János levelezése (1857–1861), Universitas Kiadó, Budapest, 2004. Pp. 187–190.

---

----

folyt köv innen